Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Féja Géza magyar irodalmi szemléje

tártalan belső könnyedség is él benne. A mitológia, az álom éppen olyan természetes anyag számára, mint a rög s a. virág. Olvassuk csak e sorokat:

„Nemzett József Áron szappanfőző, aki már a Nagy Óceánon szagos fűveket kaszál."

Vagy: sorok a halott mosónőről, édesanyjáról:

„Nem nyafognék, de most már késő, most látom milyen óriás ő — szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében."

S ez a határtalan finomság, mintha Hefizt, vagy az arab lírát olvasnám:

„Ó azt hittem már, lágy völgyben vagyok,

Két melled óv meg észak s dél felől,"

Néhány lapot fordítok s mintha a japán líra kertjében járnék:

„Akácocskát babrál a homály.

A fa telt, kicsi keble beléreszket, csöpp sóhaja száll — levegő-lepke."

Nem véletlen, hogy a keleti mikrokozmosz-versformát is megkívánta, 1. „Medáliák" c. verssorozatát. Ez a hajlam különben a magyar lírában gyakran s eredendően kivirágzik, gondoljunk csak Juhász Gyulára („Japánosan") és Kosztolányi Dezsőre („Zsivajgó természet.")

Emellett: egészen tiszta s jóleső szabadság él ebben a költőben. Jesszeninre emlékeztet sokszor s mintha a teljes lírai és emberi újrakezdés láza táplálná verseit. De Jesszenin hullámzóbb, nyugtalanabb, József Attilában több a merengés, a meditáció s egész lénye sztatikus a b b.