Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Féja Géza magyar irodalmi szemléje

József Attila igazi formája nem a „nagy vers." S ahol megkísérli mégis ezt az útat: Csak versrészletei tökéletesek, de a reájuk kényszerített vázak s lírai építmények többnyire maguktól lehullanak e tökéletes darabkákról.

„Óda" c. szerelmesversorozatából szinte kikivánkozik e nagyszerű versdarab:

„Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen.

Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem s méhednek áldott gyümölcse legyen. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szőve, bontja bogját — hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját s lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségüket susogják!

Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hínár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong — tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság."

Egészen új hang ez: a szerelem, mint természettudományi ihlet.

Igen kedvező jel, hogy József Attila lassan levetkezi nyegleségeit. Lírai csodagyereknek indult s hívői veszedelmesen „ki akarták tolni" e csodagyerekség időpontját. Ez volt József Attila legnagyobb veszedelme, de, úgy látszik, meg fog birkózni vele.