Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Fiedler József: Az ismeretlen kísérő

Az ISMERETLEN KÍSÉRŐ

Arra emlékezett csak, hogy az unokabátyja mutatta be neki ezt az embert. De a neve és a bemutatkozás körülményei is, teljesen kiestek a fejéből. Most, hogy mellette ment, jobban megnézte magának. Magas, karcsú férfi volt, szürke, felhajtott gallérú kabátban és erősen a szemébe húzott kalappal. Amit az arcából látott, egy zöldesfényű gázlámpa hirtelen odavetett fénykörében, az olyan ismerős volt, mintha egy régenlátott arc lenne. De a kilétére nem tudott rájönni sehogysem. Sokáig kínozta az agyát, emlékeket és régi képeslapok illusztrációit ráncigálva elő magából hasztalanul, míg a végén dolgavégezetlen megnyugodott abban, hogy talán valamelyik filmben látott egyszer egy ehhez hasonló arcot.

Az ismeretlen pedig szótlanul haladt mellette és csak előre nézett, mintha nem érdekelné semmi más azon a sötétségen kívül, amely az útja előtt állott.

— Hova vezet, kérem? — kérdezte meg tőle többször is, amikor már kiértek az erősen kivilágított utcákból és sikátorokban jártak, ahol távolról integettek egymásnak az utcalámpák a szélben.

Az ismeretlen nem válaszolt és mintha meg sem hallotta volna a szavát, előre ment. És neki, bármenynyire nem akarta, mégis követnie kellett őt. Sok ucca maradt el mögöttük. Az egyenes sorban lévő házak gyakran törtek sarokká és ilyenkor egy hol égő, hol meg sötét lámpát tűztek az esőcsíkozta falra. Aztán néha fölszakították a testüket és megmutatták a belső életük minden piszkos titkát, egy nyitott kapu boltozatán túl. A következő uccafordulóban már köd fogadta őket és sűrű gőzével bizonytalanná mosott mindent. Eső is szemergett és amikor, nem tudva hova lép, egy pocsolya loccsant meg a lába alatt, némi örömmel gondolt arra, hogy sárcipő van a lábán.

Mentek, mentek, mentek. Fojtó ködből, ritkás köd