Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-01-01 / 1. szám - Kritika - (sz. v.): Számadás - (szv): Reményi József: Idegenben
KRITIKA SZÁMADÁS (Sebesi Ernő versei, Eperjes, 1934) A lírikus és az epikus kedély különös vegyüléke Sebesi Ernő. Hol a lírai lélek bukkan föl benne egy-egy szonettben, hol pedig az epikus hallatja hangját egy-egy pompás novellában: egyképen mestere a műfajnak. Nemrégiben jelent meg újabb verskötete Eperjesen, Számadás címmel: mintegy beszámolót tartva magának s mindazoknak, akiket a líra belső viharzása és szépen fűzött sorokba való kivetítése érdekel, beszámolót egy sokfelé irányuló tekintetről, számadást a lélek útjairól, amelyek emberek, sorsok, fák és vasúti sínek mellett vezetnek. Csak lehajol a földre s máris témát talál: a kavics, amit fölemel, értékes kővé tisztul kezében, ha megfújja a portól, a járókelő, aki mellett elmegy, öntudatlan megnyitja lelkét előtte és a költő atomjaira bontja a vergődő lelket. Sok témát talál, úgyszólván minden érdekli, mindent megénekel: elindul az epikus a felfedező utakra s a költő szólal meg, ha be kell számolnia a látottakról. A versek, első látszatra kissé kesernyések, mintha az enthuziazmus hiányzanék belőlük, de ha mélyére pillantunk a soroknak: mögöttük mindig aggódó szem, érző lélek bújik meg, kicsit fáradtan, kicsit kiábrándultán, de mindig tiszta szándékkal. Sokat megélt ember komoly lírája ez. Nincs benne szenvelgő fájdalmasság, hanem szenvedő fájdalom, nem érzékeny, hanem érző, férfias. Legtöbbször nem önmagáról ír, de akár az adóívet, akár a hókapa rőt, a week-endet, vagy a kisvárosi őszt énekli meg, mindig ott van mögötte s múlhatatlanul ez a férfias rezignáció, ott dobog a szív, melynek restellj ütemét, dobogását. Szemérmes, mint minden igazi férfi, — de a sorok mégis elárulják s nem maradhat titkon a világnézet sem, amelyet talán illethetnénk az elkoptatott szóval is „szociális", — noha mégsem „szociális költészet": a Sebesi költészete abban az értelemben, ahogy ezt az epitetont ma már sokszor megcsúfították. Emberbaráti verseknek nevezhetnénk líráját. Még magával szemben is tartózkodó s különös csodálkozással ír önmagáról. A versek belső egységéhez a külső forma egészsége járul: szereti a zárt, kötött formákat, nem dobálja szét sorait, hanem épít. Éppen ezért van néhány szép szonettje. Nagyon szép ezek között a csend szonettje s talán legkevésbbé sikerült a „Madách". Van néhány „Tollrajza", „Névjegye", amelynek szerzője nemcsak a lírikus Sebesi, hanem a megfigyelő, éles-szemű orvos, a lélekboncoló, aki egy pillanatra segítségül hívta a prózaírót is. A poén halkan húzódik meg ezekben a versekben. Néhány szép, meglepő hasonlata van, amelyek megvillantják előttünk a vers lelkét, viszont néhány helyen túlságosan prózaivá terül a vers; a gondolat s forma nem taláL- koznak egymással. — Néhány műfordítás teszi gazdagabbá a kötetet: Kástner, Schaukal, Novomesky, J. Wolker, Rilke, Ringelnatz s Brecht verseit fordította le komoly műgonddal. (sz. v.) Reményi József: IDEGENBEN (Versek) Reményi József, „a magyar irodalom amerikai követe". Különös kettősség lakik benne, olyan, amilyen ritkán tapasztalható a messzire vetődött magyaroknál: egy óceán választja ugyan el a magyar élettől Reményit s az elválasztó óceán túlsó partján nyugodt megélhetésre talált, mégis visszanyúlnak lelki létének gyökerei a magyarságba s éltető táplálékát innen szívja mindig. A mindennapi létért harcoló Reményi ugyan Amerikában él, de, ha e harc után megpihen, abban a pillanatban visszaszáll gondolataival Európába s itt termékenyül meg, a mákonyi itt gyűjti össze. Reményiben érdekesen vegyül az amerikás és az európai ember kettőssége, szerencsés egyensúly, ami kevesek sajátja. Egy kötet verse jelent meg nemrégiben Budapesten, „Idegenben" a verskötet gyűjtőcíme s huszonhat verset tartalmaz. A versek címnélküíi, számozott volta is mutatja már első pillantásra, hogy mindvégig ugyanaz a téma ihlette meg Reményit: a hazavágyó
