Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-01-01 / 1. szám - Kritika - Szlovák költők magyarul
dás s ha freudi alapon próbálnánk megfejteni a versek születését, ezekre a versekre azt mondhatnánk, hogy Reményi ilyenmódon igyekezett megszabadulni az „otthon-komplexustól." Minden fró visszanéz egyszer legalább . . . Reményi visszanézései, az öreg Európába, most verseken keresztül történtek, „ki kellett élnie" vágyálmait s el kellett énekelnie a hajdani boldogságot. Persze, csak ideig-óráig intézheti el az otthon iránt érzett vágyódását az ilyenfajta lelkű ember, mint Reményi, versben. A gondolatok, a vágyak, más-más formában, újból előtörnek. Ezúttal a verset választotta. Csupa őszinte önvallomás: fellengző szivárvány nincs benne, az amerikaivá válás verses históriája ez, nevezhetnénk valóban históriás éneknek is. „— Friss szelek szárnyán keltem hajdan útra, költő mosolygott rám, biztatott hű szemmel, —" kezdi az önvallomást s életének célját is megtaláljuk a következő sorokban: „Termékenyen élni" ... s a kétség és remény között hányódó lélek írásának útolsó sorai csengő magabízást hirdetnek: „Visszatér, visszatér, visszatér a hitem!". Van valami barátságos, természetes hang Reményiben, kerekrenyitottszemű optimista hangja, a versek közvetlenek, belülrőlfakadók. A lírai zengésbe itt-ott epikus hang vegyül, vannak költői lendületű s prózai ízű sorai, néhány sora a rím kedvéért született, de talán csak egy-két rímet kifogásolhatunk, mint elkoptatottat. A sok itthoni lira búsongó szólamai után érdekes és érdemes elolvasni egy messzirevetődött, sok bajjal-örömmel megküzdött magyar költő mélyből fakadt szavait, mintha egészen más, idegen világból szólnának felénk. Mint olvasmány is érdekes, művészi. (szv) SZLOVÁK KÖLTŐK MAGYARUL (Darvas János fordítása.) A Kazinczy-Szövetkezet kiadásában Hegyország hangja címen megjelent szlovák versfordításokról a Nyugat a következően ír. Darvas János műfordításai a siker újabb állomásához értek. A fordításban mindig a vers dinamikája vész el s eredeti szépségétől kissé megkopottan kerül az olvasó elé. Mégis ezekben a magyarra átültetett szlovák versekben fellelhető a századok óta magányos, vigasztalást nem találó szlovák lélek különös borongása. A versek témája: az édesanya az őszi eső, az édes anyanyelv, a szerelem, a gyermek és a csillag, a munkanélküli és a kivándorló. A költők, akik ebben a kötetben a hegyország hangján énekelnek, két korosztálybeliek. Fiatalok, akik 20—30 év körüli, egészen kivételes tragikumu ifjúság hangját intonálják s idősebbek, mondhatnám öregebbek, akik közelebb állanak az ötvenhez, mint a hatvanhoz. Mégis feltűnő az idősebb generáció friss hangja és fiatalos lelkesedése. Két generáció bánatesőzése ez a könyv, azzal a közös vonással, ami a borongós lelkületű szláv népeket egytől-egyig oly végzetesen determinálja. Kraskó Iván szerepel a gyűjteményben a legtöbb költeménnyel, annak jeléül, hogy a költő-fordító leikéhez az ő költészete áll a legközelebb. Legerőteljesebb Apám földje c. verse. Napestig nap süt, mégis oly nedves apáim földje, századokon át jobbágyak könnye hullt a rögökre. Századokig hullt, nem aszhat ki a jobbágyok földje, tűzhetsz tüzes nap, e könnyek most is fájnak örökre. Jesensky János modernebb, frissebb líráját, mélységes nemzeti érzés jellemzi. Rázus Márton a legnevesebb szlovák poéta két verssel szerepel csupán, kevésbé sikerült fordításban, Gall Iván hangulatos lírája meleg színekben pompázik: Az ősz szobámnak nyitott ablakán át besodor néhány száraz levelet tán, hogy feldúlja vágyam múlt világát, s lelkem fájdítsa emlékek felett. A modern hívő lélek lírája Zompls Péteré, aki És kék villamos visz majd zöld hegyekbe c. versében csodálatosan adja önmagát. Beniak Valentin rövid verseiben Falu Tamás kurta sorú, zárt témájú költészetére emlékeztet meglepően. Városból falura vágyó lélek a fiatal Lukác Emil Boleslav, akinek lírájában kifogyhatatlanul zeng a szerelem. Niznansky József
