Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-10-01 / 7-8. szám - Keller Imre: II. Rákóczi Ferenc tragikuma
dent feláldozón szerette és szolgálta, az II. Rákóczi Ferenc volt. — Népem zaklatása — írja „Vallomásaiban" —, melysokféle és nagy volt, vitt engem arra, hogy kezembe vegyem hazám felszabadításának ügyét. Ezzel szemben ellenségei és volt hívei azt hirdették, hogy II. Rákóczi Ferencet kizárólag nagyravágyása vezérelte felkelésében. Jól mondja Beöthy: — Nagyravágyásról lehet beszélni egy hazátlan kalandornál, de nem nála, akinek 1,200.000 hold földje volt, aki a római szent birodalom hercegei között foglalhatott helyet, és akinek felesége és gyermekei az ellenség kezében voltak ... És ehhez mi bátran hozzátehetjük még: lehet-e, szabad-e Rákóczit nagyravágyással vádolni, aki kétszer utasította vissza a neki felajánlott lengyel koronát, holott a rendek maguk is nyomatékosan kérték arra, hogy fogadja el? A visszautasítást mindenkor azzal indokolta, hogy lengyel trónon nem lesz képes hazája ügyét olyan behatóan szolgálni, mint minden idegen kötelezettség nélkül ezt megteheti. Tehát itt is hazája ügyét előbbre helyezte a maga dicsőségénél, a lengyel királyi trónusnál. A császár pedig csalétekül felajánlotta neki a megkötendő béke fejében Burgau bajor grófságot, melyet örökös birodalmi hercegséggé akart emelni, hogy ezzel Rákóczit vélt ambíciójában még jobban kielégítse. Ezzel akarta egyszersmind Rákóczit kiengesztelni Erdély elveszítése miatt. De Rákóczit nem lehetett semmivel sem lekenyerezni, ígéretekkel, vagyonnal, hatalommal elcsábítani. Szigorúan ragaszkodott Erdély önállóságához, mint a magyarországi béke egyetlen biztosítékához. Ettől a feltételtől még felesége kérésére sem tért el, mert hiszen a múlt tapasztalatai igazolták, hogy a Habsburg-ház Magyarországot minden
