Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - Képzőművészet - Ártinger Imre: Derkovits Gyula

gazdag kolorizmusa elmosta a tárgykör földhözragadtságát. A bensőséges színek ízes körforgása olyan szép dallamban cseng a képsíkon, hogy illusztratív jellemvonásokat nem enged eluralkodni.

Rendszeres kiképzést alig kapott, természetes tehát, hogy pályája egyenetlenül indul. Később a K e r nstock közvetítette Marées formavilág hatása alá került. Ez azonban nem tartott sokáig s inkább csak átmenet volt az érzelmeihez és romantikus gondolkodásmódjához jobban illő német expresszionizmusba. Ennek lírája persze végletekbe áradó, tárgyérzékeltetése elnagyolt jegyekre szorítkozik. Olyan jellegzetesség ez, amely Derkovits alapos mesterségi megbízhatóságának és mértéktartásának nem lehetett huzamosabban rokonszenves. Tárgyias szemléletének nagyobb nyugalma és lassankint mindinkább festőiebbekké váló igényei azután valóban végérvényesen eltérítették őt az expresszionista akadémizmustól. Ez a fordulat körülbelül 1928-ban állott be s erőt merített Be ré’ny Róbert és B e mát h Aurél művészetéből is. Nagy műgyakorlatának dús tapasztalatait ezentúl ennek az új festőiségnek értelmében értékesítette s a régivel szemben merőben új és igazabb világot teremtett.

Képeinek témája nagyjából ugyan továbbra is a „nyomorultak" köréből kerül ki, azonban a pertraktálás gazdag változatában. Az egyszerű emberek a vásznon kivetkőznek jelentéktelenségükből. Az az irodalmi tartalom, amely mélyükön settenkedik, megmásul s a festői vízió szépsége nem tűr meg a képek művészi szférájában semmilyen osztály-propagandát. A festő lelkiének békétlen háborgása ezentúl nem a témában érezhető, hanem a képalakító eszközök fojtott szenvedélyű használatában. A rajz rendszerint a dúltabb érzelmek hordozója — kifejező ereje mindig kész a torzításra — ai szín szerepe a konstruktív vezetés, amely ugyan határt szab a torzításnak, de egy-egy színterületen tompán csattan fojtott vészkiáltássá. E tört színhatások persze csak annak sikerülhetnek, akinek, mint Derkovitsnak, szinte abszolút „színhallása" van.

Minthogy kiművelt színérzése sosem téved, tónusra épített térábrázolása mindig hibátlan. Képeinek sorsa az alakzatoknak a síkon, az eszmei térben való elrendezésén múlik. A pozitív és negatív alakzatokkal higgadtan diszponál, fölényes uralommal szerkeszt és na