Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Keller Imre: II. Rákóczi Ferenc tragikuma

ismert tréfát, elnézést és engedményt sem akkor, ha magáról volt szó, sem akkor, ha mások kerültek szóba.

Bukásával az alkotmányos élet, a törvényes rend, az igazság is újból felborult. Magyarország történelmének következő lapjai mind tele vannak sajgó sebekkel, keservesen elsírt könnyekkel és remegő szenvedésekkel, melyeket a bécsi rövidlátó, erőszakos politika váltott ki a nemzetből.

II. Rákóczi Ferenc szemében mindegy volt, ki hogyan imádja Istenét, csak vallásos, istenfélő legyen az illető, ezért igyekezett a különféle hitfelekezetüeket egymással kibékíteni, ezért tette kötelezővé országában a lelkiismereti szabadságot, ezért juttatta diadalra a vallási türelem eszméjét. Ennek a szabadságnak, ennek a türelemnek üzent hadat a bécsi politika. Még fejedelmi székében ült 1710-ben Rákóczi, amikor megtartották ellenfelei a pozsonyi országgyűlést, amelyen visszaállították a régi rendszert. Dühös elkeseredéssel rontották le a katolikus főúrak és a klérus tagjai a szécsényi országgyűlés által hozott határozatokat, melyeket a szeretet, egymás megbecsülése és a kölcsönös türelem diktált. Az udvar pedig tovább folytatta a vallásüldözést, elkergette a protestáns papokat és tanítókat, a földesúri jog érvényesítésével legázolta a jobbágyok lelkiismeretszabadságát.

Éppen így folytatta Bécs a nemzetiségek úszítását a magyarok ellen. Régi politikai erkölcsén nem tudott és nem akart változtatni. Ezzel végeredményben a Habsburg ház a maga sírját ásta meg, amelybe a feltámadás minden reménye nélkül végül is beleesett.

Mindezt Rákóczi szomorúan előre tudta. Ezek elkerülése kívánta az önálló, független Erdély felállítását, amely sakkban tartotta volna a mindenáron abszolutisztikus uralomra törő császári hatahmat. De egyik eszméjének bukását sem fájlalta annyira, mint a jobbbágyság sorsának enyhítésére hozott rendelkezéseit. Amikor az ország határát elhagyta, nem vagyona pusz-