Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Keller Imre: II. Rákóczi Ferenc tragikuma

Múlásáért sajnálkozott, nem elveszített fejedelemségét siratta, nem az ország főuraiért bánkódott, még csak a köznemesség sorsa sem nagyon izgatta, egyedül a jobbágyságért aggódott. Mi lesz ezzel a jobb sorsot érdemlő néppel, ha fegyverét letéve, kénytelen lesz bosszútlihegő uraihoz visszatérni? Nem azokhoz az urakhoz, akik vele harcoltak, hanem azokhoz, akik el­lene fogtak fegyvert. Ezek gondolkodását örökítette meg Históriájában Cserei, amikor ezeket írja: — Nem hogy szabadságot érdemelnének jobbágy uraimék, hanem inkább érdemelnek nyársat, akasztó­fát, mert nem disznó orrába való az aranyperec ... így gondolkodtak a császár pártján levő urak. így Is cselekedtek. Ezek bosszújától féltette népét, az ő népét, mely olyan sokáig megsíratta fejedelmét, azt a tragikus hőst, aki mindenét: vagyonát, családját, életét feláldozta eszméiért, népe és hazája szabad­ságáért, aki magán érdekeit mindig alárendelte a köz­érdekeknek és mindezen áldozatok fejében cserébe még csak azt a megnyugtató érzést sem kaphatta, hogy áldozathozása nem hiába történt, hanem eszméi közül egyik másik testet öltött. 5. Nem kisebb tragikum nyilatkozik meg II. Rákóczi Fe­renc hadviselésében. Ma már összes történetíróink el­ismerik Rákóczi zsenialitását, mellyel hadseregét meg­szervezte. Első katonái bunkókkal, kapával, kaszával felfegyverzett rongyos csőcselék volt, melyet minden különösebb katonai tudás nélkül meg lehetett verni, szét lehetett szalajtatni. Sőt Szekfű legutóbbi nagy munkájának, a „Magyar Történet" hatodik kötetében azt is elismeri, hogy II. Rákóczi Ferencben határozott hadvezéri képességek nyilatkoztak meg. A csatater­veket igen ügyesen készítette elő. Éles előrelátás, személyes bátorság és helyzetek felismerése jelle­

Next

/
Oldalképek
Tartalom