Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-10-01 / 7-8. szám - Keller Imre: II. Rákóczi Ferenc tragikuma
Vallásgyakorlatban és nemzetiségi hitvallásban sikerült neki ezt a szabadságot mindenkire kiterjeszteni, de annál nehezebb dolognak bizonyult a társadalom legalsó fokán kínlódó és vergődő parasztságnak, jobbbágyságnak életét annyira feljavítani, hogy valamelyes emberibb szabadsághoz, emberibb élethez jusson. Nem szabad ugyanis felejtenünk, amint már egyszer hivatkoztunk rá, hogy II. Rákóczi Ferenc korában a barokk műveltség periódusát élte Európa. A barokk kultúra fejedelme pedig abszolút hatalommal rendelkezett. Egyszerűen a társadalom fölé kerekedett és akaratának érvényesítését semmi és senki által, sem zavartatta meg. Vele szemben a jobbágyság, a parasztság minden jog, minden törvényen kívül tengődött. A társadalmi osztályok terhe rajta nyugodott ugyan, de ez az eltartott társadalom mégsem fogadta be. A terhek alatt a parasztság anyagi helyzete évről-évre romlott, annyira, hogy ezidőtájt szinte állati sorba sülylyedt. Ilyen volt a jobbágyság helyzete mindenütt, széles Európában. Senki sem törődött vele. Senki sem szánta meg. Ezt a nyomorúságot Magyarországon még elviselhetetlenebbé tette a német zsoldos katonák nyomasztó sanyargatása, a bécsi politikának kíméletlen adórendszere és adóbehajtási módja. Ez a tűrhetetlen és elviselhetetlen állapot a legkétségbeesettebb jajkiáltást váltotta ki az agyonkínzottakból. II. Rákóczi Ferencnek volt merészsége, szíve és akarata arra, hogy ebben a kimondottan feudális korban észrevegye a jobbágyot és népies politikát űzzön. Szóval ebben a tekintetben sem volt korának kimondott gyermeke. Tagadhatatlan, hogy fejedelmi hivatását komolyan fogta fel és fejedelmi méltóságát bizonyos ünnepélyességgel gyakorolta. Ebben rátartinak és következetesnek bizonyult. Még számkivetésének legszomorúbb, legfájdalmasabb és koldusszegény perceiben