Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok

de ha ma nem, akkor holnap. Okvetlenül indulunk holnap.

— Igen.

Most már haza igyekszik minden rendes ember. De ne szóljatok erről senkinek. Egyébként pedig én is megyek haza.

Balog Péter szaladt a foglyokhoz. Azok eleinte hitetlenül támasztották földnek az ásót, de aztán mégis körülvették az öreget.

— Haza

... haza ... — zengett a bokrok között. — Haza ... haza ... — morajlott itt, egészen közel a tenger

Bent, a városban pedig szerelmesen bujt a Nagy János oldalához az asszony. — Ügy-e, te nem mégy haza? Ügy-e, te nem hagysz itt engem? — suttogta fülébe minduntalan. Mert a szigeti városkában is ordítozásra késztette a bennszülötteket a béke láza.

Nagy János sáppadt volt, mint a halál, de azért azt mondta: dehogy megyek. Immár itt van az ő hazája...

Esteledett, mire vissza érkeztek a városból.

Mintha semmi se történt volna, a foglyok a tegnapi tempóval végezték dolgaikat. Csak Balog Péter ólálkodott egyre a ház körül.

Nagy János már a fronton is, de itt is nagyon szerette az öreget, de most mégse mert odamenni hozzá. Most nem tudta volna viselni az öreg szúrós szemét, nem tudta volna elbírni, hogy fejére olvassa a bibliát. Betette az ablaktáblákat és a házat siettette az éjszaka elé.

Leszakadt a szigetre a szerelmes éjszaka.

A fiú csókba fullasztotta követelő gondolatát hazáról, geszti határról. Hiszen itt van, mellette van ez a határtalan jóság, aki megfogta elesett életét és magához emelte nagy szerelemmel. Szájához emelte száját, belecsókolta az élet tiszta, diadalmas muzsikáját. És neki adja ráadásul ezt a birtokot. Otthon mi lenne belőle? A Tiszáék csősze, mint az édesapja. Ágyútöltelék lenne, mint Sztanics, mint Benedek...