Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok
szonnyal a város felé kocsizott. Mindketten fennültek a bakon, az asszony hajtotta a lovat, de a fiúnál volt a gyeplő. Vászonruha volt rajta és kalap nem volt a fején. Az asszony már teljesen átformálta a fiút, a sziget és az ő ízlése szerint. A foglyokra nem vigyázott senki, hiszen olyan jó védgát volt a tenger. Csak néha jött ki kerékpáron egy őrmester, újságot vitt, újságot hozott. Köszönt az asszonynak, meghajolt Nagy János előtt és megkereste Péter bácsit. ★ — Nincs semmi baj? — kérdezte. — Nincs ecsém semmi. Dolgozgatódunk, rendbe vagyunk. — Finom gazda a szép özvegy, úgy-e? — Hát, elég fájin teremtés ami azt ileti. De magam se vónék más ü hozzá az én birtokomon. — Van neked birtokod? — Nekem? Azt elhiszem. Ez az ocsmány kő kismiska hozzá, — beszélt az öreg. Most is, alig hogy eltűnt a kocsi a fák között, megérkezett kerékpárján az őrmester. Nyomban felkereste Péter bácsit és még messziről kiáltotta: — Béke van testvér, béke van! Via tutti ... tutti via káza. Az öreg nyomban földhöz vágta a sapkáját. — Ki mondta? — Ki? Mindenki. Már egy hónapja hogy béke van, tán még több is. Úgy tört ki ez is, váratlanul, mint a háború. Már ide is jöttek haza foglyok a te hazádból, innen is mentek. Az öreg csak állt hallgatagon. Tán bibliát olvasott, tán zsoltárt is mondott. Könny rezgett öreg szemében és kezet nyújtott az őrmesternek. — Köszönöm testvér, hogy ezt megmondtad. Itt ugyan sokára hall meg ilyesmit az ember. De most már meghallottuk és ma éjjel mi is indulunk hazafelé...
