Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok

gazdálkodik. De igen fájin fehércseléd, azt meg kell neki adni.

Balog Péter beszélt, magyarázott, de Nagy János nem hallgatott rá. Előbbre ment, szorossan az asszony után. Azt hitte, hogy neki ezentúl az asszony mögött van a helye. Az asszony hátrafordult, úgy ment pár lépést hátrafelé, mosolyogva nézett Nagy Jánosra.

Mintha a geszti határra pazarolná teméntelen fényét a nap, esteledik, a napi munka, verejtéke színe, illata terülne szét az asszony csípejének ringásából a gyalogúton.

Hamarosan nem tudta, hogy minek örüljön inkább. Balog Péternek, a bibliás embernek, vagy az életre kelt fotográfiának? Amazt vészen, véren keresztül csöndes fedél alá vezette a bibliája és őt pedig ... és ezt az asszonyt pedig ... mióta fogságban van, nem került még elébe ilyen probléma.

Mindazonáltal megmagyarázhatatlan gyönyörűséggel nézett széjjel a szigeten. Hátuk mögött a végtelen vizekből álló tenger és előttük ez az asszony, aki soha nem járt ösvényeken vezeti őket ismeretlen tervek, célok felé. Ha nem volna rajta ilyen elképesztően laza az a pongyola, azonnal megbeszélné megholt ura sorsát vele.

*

Csöndes, boldog napok következtek a foglyokra. Heten voltak munkások Balog Péterrel együtt, aki inkább aféle botos gazdának számított. Négy magyar és három román. Más ki is válalkozna ugyan mezőgazdasági munkára a monarkia hadseregéből? Gyönyörű volt a szigeten az ősz, a birtok játékbirtok csupán, de itt mégis csak annak számított. Rengeteg volt a narancs és a kő. Néha kék, néha sárga színe volt az ősznek, de nem a napsütéstől, hanem ahogy fújt a tengerről a szél. Esténként összeültek csomóra a csűr előtt és a bibliát magyarázta Balog Péter. Figyelemmel hallgatták, míg meg nem unta valamelyik. Az, aki