Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok

unta, megfészkelődött a helyén, aztán minden további nélkül nótára gyújtott. Balog Péter dühösen nézett rá de aztán becsukta a bibliát és ő is énekelt. Mert nagyonis testvérek voltak azidőben a biblia és a dal. Dal szerelemről, lányról, a geszti határról. A fiatal özvegy ott könyökölt a ház ablakában és felsírt, ha a szobát már nagyon is tele tömte szomorúsággal az ének.

Nagy Jánoson nyoma se volt már a régi verekedéseknek. Egészségesebb volt mint valaha és minden reggel arra készült, hogy a mai napon okvetlenül beszélni fog a gazdaasszonnyal a megholt uráról. De ha az asszony közeledett hozzá kicsit lusta, bolondul puha járásával, menten elszállt beszélgető kedve. Nagyon szép volt Nagy Jánosnak ez az idegen asszony.

Ma korán keltek, mert vetéshez készülődött Balog Péter. Aki éppen olyan híven ellátta a kis gazdaság dolgát, mintha odahaza volna a magáéban

Az asszony is felkelt, rá is átragadt a vetés láza. Egyébként is, ünnep volt a szigeten a vetés, nem sok volt az a föld, amit össze tudtak kaparni a kőrengeteg közül.

Az emberek ténferegve járkáltak a csűr előtt, az asszony is elvegyült köztük.

— Menjünk,

menjünk, — mondta.

— Ki

vállalkozik a búzát elvetni, hé? — kérdezte Balog Péter. — Én magam is elvethetem, ami azt illeti ...

Természetesen, vállalkoztak mindannyian.

Az asszony kiváncsian nézte őket, aztán odament Nagy Jánoshoz és megbökte ujja hegyével a mellét.

— Te

fogsz vetni, Jancsi... együtt megyünk, én is megyek.

Nagy János mintha tudta volna, hogy valami történik ezen a napon, olyan fontoskodva kanyarintotta nyakába a zsákot és megindult az asszony után. A.