Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok

szolgájával, aki már szintén hadifogolyból rekrutálódott. Az asszony szép volt, mint a sziget forró napsütése. Nagy Jánosnak szeme is felakadt, úgy nézte az asszonyt. Tudta már, hogy jaj beh régen találkozott ő már evvel az asszonnyal... Nagyon régen találkozott evvel az asszonnyal, de hol? Csőstől rohanta meg minden, ami olyan régen elmullott a távoli frontokon. Kegyetlen suhogással jött rá az emlékezés ... Benedek ott, a cseresznyefán, a tiszt, >aki rájuk lőtt és a halott olasz. A fénykép! A fénykép!... Lázasan kapott zsebéhez, de jaj, a bolondok háza azt is kilopta onnan. Mintha mérhetetlen földeken, tengereken át jött volna megholt ura mellől ez az asszony csak azért, hogy ő vele találkozhasson ... és most itt van.

— Mehetünk?

— mondotta az asszony kedvesen, persze, olaszul és pénzt adott a kisérő őrmesternek. Végig nézett kicsiny hadseregén és megfordult egyik sarkán. Megindult a kőbevájt gyalogúton.

Nagy János megdörzsölte a szemét, az előtte haladó asszonyt nézte. Ez már mégiscsak csodálatos, hogy éppen idehozta a sorsa.

— Min

csudálkozol ecsém? — bökte oldalba az öreg hadifogoly, aki a kikötőben várakozott rájuk az előbb.

— Ni

... Balog Péter bácsi, a bibliás ember! — ismerte meg Nagy János az elmúlt pergőtüzek imádságos emberét, — hát maga is itt van Péter bátyám?

— Hát

hogyne vónék ecsém, mikor hogy itt vagyok Itt vagyok én mán régen, vagy másfél esztendeje óta. Mert tudod ecsém, azt mondja a seregeknek ura, hogy imé szolgáim esznek, ti pedig éheztek, imé, szolgáim isznak, ti pedig szomjuhoztok, imé, szolgáim örvendeznek, ti pedig megszégyenültök... de siessünk, ecsém, mert itt hágy bennünket a gazda.

— Hát ez a gazda, ez az asszony?

— Hát. Az ura meghalt valahol a fronton és most ő