Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-10-01 / 7-8. szám - Tersánszky J. Jenő: Mondja, melyiket?
— Na! Kaptunk megint egy új parancsnokot. A főhadnagy úr visszament a vadászzászlóaljához. Egy hadnagy úr lesz a századparancsnokunk. Most jött ki egyenesen a harctérre a katonaiskolából. Tizenkilenc éves. Egy gyerek! A hátizsákját félti rábízni a szolgájára, őmaga viszi. Mit gondol, mit félt a hátizsákjában? Könyveket hoz benne! Mondjak egyebet? Ezen kezdte nekem Cucuricsuk őrmester. Azután pedig hozzátette, hogy: a hadnagy az ő jelentkezésére nem adott egy szó parancsot sem. A főhadnagy előzetes rendelkezésére pedig szintén vállat vont. Azaz annyit jegyzet meg, hogy: őt ugyan, mint századparancsnokot nem érdeklik a maródi bakák. A súlyos betegeket le kell adni a segélyhelyeken és a könynyebb gyöngélkedőket lehet fölrakni a trénszekerekre, ha van hely rajtok, .bátran! — Hát tessék! — legyintett Cucuricsuk, mozdulatával mindent megmagyarázóan és már vissza is tért kedvenc témájához, a feleségrekviráláshoz a következőkép: — Szóval, hogy ne felejtsem, megismerkedtem én a tavaly farsangkor egy lánnyal. Tudja, önkéntes úr, ha maga erre a lányra rájanézett volna, hát igazán nem gondol semmit, de semmit felőle ... legfeljebb hát!... hm! Hűm! Azzal az aggódó, belső izgulattal csüngtem Cucuricsuk őrmester szaván, amely valósággal lökdösné őt, hogy siessen már közlésével, mielőtt valami közbe nem jön megint és félbeszakítja. De Cucuricsuk, sajnos nem respektálta ebbeli rettegésemet. Egyszerre veszélyesen abbahagyta mondatát! — Na mi az, őrmester úr? — firtattam, hogy fejét vakarva hümgetni kezd és a századra figyel: — Csak legalább ne a legénység előtt mondta volna ez a hadnagy úr, hogy marodizálhatnak a mars alatt is, mert mi lesz ebből?... Ahám! Hallja csak!... Már kiabálnak!... — mondta Cucuricsuk.
