Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Kende Ferenc: Péter Rouenban

KENDE FERENC:

PÉTER ROUENBAN

A szürkén hömpölygő páratömböket, sötéten gomolygó felhőtömegek túrták szét. Zabolátlan keleti szél hajtotta, űzte a tenger felől érkező végtelen ködhegyeket. Vad karolással kevergett-kavargott a sok légi-nedv. Irtozatos csatát vívott a szél a felhőkkel és a párával. A kelő nap sugárnyilai itt-ott mégis áttörtek. De az erőtlen fénycsíkokat a robusztus, rohanó felhők hamar már visszaverték. Véres, habos felhőfátylak lassanként foszlányokra szakadoztak. A vajúdó kavarodásban imitt-amott rés támadt. Azokon a nap kévéi sárga-opálos színben, majd rózsabiborba borulva özönével törtettek elő.

A katedrális sejtelembe burkolt tornyai éles vonalakkal, meredten törtek fel a pompázó színeket öltött égre.

— Megvirradt — suttogta Péter.

Betelt a hajnal gigászi színjátékával és elment az ablaktól. Két altatóport oldott fel. Felhörpintette. Elrakta éjszaki munkájának nyomait. A könyveket, a pergamenteket, a nagy gótikus mintalapokat, a felgyülemlett dirib-darab papírokat. Nesztelen léptekkel indult kerevetre vetett ágyára és lefeküdt.

Az ébredő város beszüremlő zaja fokozta, alvásba ringató kellemes kábultságát.

Hosszú hónapok óta bámulta Péter a roueni katedrálist. Megmászta tornyait, kikerült a tetőre, többször lenn volt az évszázados kriptában, megnézte az épület fundamentumát. A második pince nyirkos börtöneibe is lekerült. Legszívesebben a közép hajóban tartózkodott. A magasra ívelő, karcsú oszlopcsoportok tővében elenyészően kicsi volt az a nádszék, ahol Péter vissza akarta álmodni azt a szellemet, amelyik ezt a csodát alkotta.