Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-06-01 / 6. szám - Bellyei László: Bujdosók. Színmű egy felvonásban a kuruc időkből
Hunyad: És vessen véget bujdosásunknak! Mind: (Koccintanak, isznak.) Hargita: (Tovább olvas.) „A múltkor a tiszttartóval be kellett mennem Kolozsvárra. Mindig arra gondoltam, mennyivel jobban elintézné mindezt Kegyelmed. Kolozsvárott találkoztam egy aszszonnyal ..." Feled: (Érdeklődéssel figyelt Hargita szavaira.) Kolozsvárott egy asszonnyal?... Hargita: (Tovább olvas.) „...olyan megható volt az eset, hogy most is hull a könnyem, ahogy visszaemlékezem rája... Ö beszélt nekem a fiáról, aki Kegyelmetekkel vagyon a bujdosásban .. Feled: (Félbeszakítja.) Várj csak, cimbora... Te, Hunyad, nem te beszélted a múltkor, hogy édesanyád átköltözködött vala Kolozsvárra? Hunyad: (Hevesen megragadja a Hargita kezét.) Olvasd tovább, Hargita, olvasd! Hargita: (Tovább olvas.) „...én meg Kegyelmedről beszéltem neki. Aztán a végén mindketten sírásba fakadtunk. Úgy megsajnáltam azt a szegény asszonyt, akinek férje és két fia halt meg a trencséni ütközetben és az az egy fia, aki megmaradt, a Nagyfejedelemmel bujdosik valahol. Még most is látni vélem, amint a derék szál asszony tiszta fehér, patyolatősz fejével könnyezve is büszkén állt előttem ..." Hunyad: (Aki keze fejére dűlve hallgatott.) Ne olvasd, ne olvasd tovább!!! (Az asztalra dűl fájó kiáltással.) Az az én anyám... Feled: (Dühösen a kardjára csapva felugrik.) Ugyan Hargita, tedd el már azokat a leveleket. Mikor már olvasol, tudom, hogy sose jöhet ki belőle semmi jó... Igaza van Mikesnek, valóban megérdemled azt a nevet, hogy ceremóniamester...