Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-06-01 / 6. szám - Bellyei László: Bujdosók. Színmű egy felvonásban a kuruc időkből
Hargita: Nem bánom, akármit mondtok, vagy akárhogy csúfoltok is, de engedtessék meg nekem, hogy sajnáljam önmagunkat, bujdosó kurucokat, szegény magyarokat. Mennyit áldoztunk, mennyit lelkesedtünk, mindent kockára tettünk. (Hunyadra mutat.) Itt van ... mennyi letört ember, mennyi gyászos szomorúság jelzi útunkat. Mennyit szenvedett a magyar és mindent hiába, mindent hiába ... Feled: (Oda megy az asztalra borult Hunyadhoz, fejére teszi kezét.) Ne búsulj, Hunyad pajtás... Ne hallgass erre a ceremóniamesterre. (Hargitához.) Te meg tedd el azokat a leveleket, mert telkemre mondom, rögvest mind egy szálig tűzre dobom!! Hargita: (Morózusan összeszedi a leveleket és zsebre teszi.) Hiába is ágáltok, cimboráim, tudom, nektek is fáj az, ami nekem fáj. De én őszinte vagyok itt is, a francia „Gloire" vendéglő különtermében, ti pedig ősi magyar virtuskodással a hősiesség ragyogó kacagányába akarjátok öltöztetni a didergő valóságot... Értem én ezt... tudom én ezt... Feled: (Átöleli a búsuló Hunyadot, felrázza.) Ne búslakodj, Hunyad! Egyenesítsd iki magad, le légy anyámasszony katonája. (Felegyenesíti.) Hargita: Hunyad... csak nem a trencséni ütközet? Hunyad: (Lassan feláll, szomorúan nevet.) Semmi... semmi az egész ... Feled: (Hargitához.) Mit rágódol annyit a trencséni ütközeten? Elvégre nem vagyunk már gyámoltalan csecsemők, hogy mindig az anyánk után sírjunk ... Hunyad: Semmi... semmi... Csak egy kis gyöngeség ... szédülés... Hargita: Tudom, ez az, amiről beszéltél. Ez hát az a szédülés, ami a trencséni ütközet óta van raj