Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Darkó István: Só és kenyér

Mikes: Egyszer túlságosan messzire néz az asszonyféle, másszor csak araszra orra elé. De ritkán lát embertávolságra.

Bercsényin é: Mire értsem?

Mikes: Arra, hogy nem vette sose észre... sose látta ... hogy nálam éppen nem a kis Zsuzsiról vagyon szó, hanem a nagvobbikról.

Bercsényin é: Talán csak nem... rólam?

Mikes: Helyt vagyunk... Míg élt a gróf úr, nagyságos úrunk után legvitézebb vezérünk, sokszor ott álltam a parton, hogy no ugróm s elmondom kegyelmednek... Nem látta kéd, Zsuzsika... soha aztot.... a szemem elhulló fényéből, kezem reszketéséből, szájam elcsuklásából?!...

Bercsényin é: Istenem... hát így?... Hogy láttam-é?... Gondoltam talán néha rája, de nem hittem igazán ... Egyszer a tengernél, a hullámokra mutatott s akkor mondá, hogy bévül ilyen kígyelmed is és hogy ...

Mikes: És hogy Zsuzsika kéd a part, amely felé én is, mint a hullámok, egyre torlódom.

Bercsényin é: (Megrázkódva.) Nem... Kelemen ... Ezt a szót felébe kell hagynunk.

Mikes: Régen úgy is van s úgy lészen ezentúl is ... Csak meg kellett mondanom... Mert hogy evvel a Iánkéval megkérdezett éngemet... nagyasszonyom ...

Bercsényin é: Egyedül szerettem volna elmenni innét.

Mikes: Viszi magával a kis Zsuzsit is. Bercsényin é: Másként nem lehet?

Mikes: Nem... Zsuzsiból csak egyet választhatnék s annak útja felém bé vagyon zárva ... Bele is nyugodtam. Mán mű, rodostóiak, így vagyunk avval mindenképp. Aki s ami után mű vágyódunk, elvágyódik másfelé az tőlünk ... Nagy Zsuzsika kifeszíti karját a messzi Lengyelország