Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-06-01 / 6. szám - Kovács Endre: Tragédia
zett valamit a délutáni illatokból. A fehér kúriára gondolt s annak lakóira. Ismeretlen érzelmek fogták el, titokzatos félelem, a világ nagy misztériumban érezte magát. Úgy tűnt fel előtte, mintha tegnap reggel óta hosszú hetek múltak volna el. Nem látott kapcsolatot múlt és jelen közt. A délutáni hangulata megölte benne az elmúlt évek emlékseregét. Valaki kitépte lába alól a talajt s most úgy vergődik, mint a vízbefúló ... Ez hát az ismeretlen élet, a felfedezések útja? ... Tegnap délután a vonaton azt hitte, hogy most már csak szép és jó napok jönnek ... És most egyszerre idegen emberek tragédiái nyüzsögnek körülötte s ő szemközt helyeskedik az egész világgal. Még soha sem volt ennyire egyedül... Behúnyta a szemét. Mintha régi ringispilen ült volna, engedte magára zuhanni a friss levegőt. Körülötte sötét éjszaka volt, a hegyek, mint kék diadémok, csillogtak a holdfényben. Mellette ült a szeplős sovány gyerek s vékony nyakát kimeresztgette a bundából, mint a verébfióka. Kótay előrehajtott testtel figyelte az útat, Károlynak minduntalan úgy tűnt fel, hogy belerohannak az árokba. Most talán még ezt sem bánta volna. Végtelen magányában itt ennek az idegen útnak őszi ragyogásában a pompázó ég alatt talán még ez is jobb lett volna, mint ez a reménytelen élet. Sokáig tartotta behúnyva a szemét, miközben minden pillanatban azt várta, hogy no most, most repülünk ... de nem történt semmi, Kótay gyakorlott keze biztosan fogta a kormányt. S mikor nagy sokára feltűntek az ismerős fények s a városka közvetlen közelben csillogott, Károlynak eszébe jutott az otthona, melyet hűtlenül elhagyott s a nap rengeteg élményének súlya alatt, mint az alvajáró suttogta maga elé. — Haza, haza szeretnék menni... Ezen az estén úgy érezte Károly, hogy az élet szörnyű fenevad, mely már köszörüli a torkát, hogy felfalja őt.
