Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet

félnek az ilyen nyomorék, öreg embertől. Kicsit fájt, de haragudni már nem tudott érte. Bal kezét ráhelyezte a pultra, mint valami idegen tárgyat, amit csak úgy magával hord és elkezdte játékát az élettelen ujjakkal. Milka borzongva nézte ezt a különös műveletet és arra gondolt, hogy bár jönne már be valaki. Kibírhatatlan volt a csend. Végre Milka megszólalt, mert szólnia kellett valakinek:

— Maga

rossz ember — mondta édeskés, kínos mosollyal, — már megbocsájtottam, de meg kell mondanom, hogy azért mégsem volt szép, hogy épp engem tiltott ki magától.

A karmester Milkára nézett hidegen, vizsgálódva, mintha megsem hallotta volna, amit Milka mondott:

— Azért

jöttem ide Milka, mert meg akarom mondani, hogy maga szabad, én visszaadom az ígéretet, amit nekem tett.

Milka pityeregni kezdett, közben kiszolgált néhány vevőt s amikor ismét egyedül maradtak, nehéz sóhajjal felelte:

— Hát

Lojzkó, legyen minden úgy, ahogy maga akarja.

És nehogy beszélni lehessen ezekről a dolgokról, gyorsan egy mondat:

— De

ugye kíméli magát? Mert magának most nagy kíméletre van szüksége.

A karmester bólintott, igen, hogyne. Már annyi fáradtságot sem vett magának, mint Milka, aki mindenáron ragaszkodott ahhoz, hogy fájdalom és meghatódás tükröződjék le az arcáról. Komor volt és magányos, már csak a pillanatot várta, amikor eltávozhat. Milka részéről még néhány fölösleges kérdés, a karmester részéről szűkszavú válaszok. Aztán fölemelkedett, mire Milka még egy utolsó könnycseppet sajtolt ki a szeméből Elvárt volna néhány elérzékenyült szót, megható búcsújelenetet, aminővel a Marlitt-regények hősei válnának el egymástól hasonló esetekben. De a karmes-