Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet
tér úr nem akart elérzékenyülni. Alapjában véve mégis sivár lélek s ha Milka nem érezne részvétet iránta, tulajdonképen örülnie kellene, hogy így végződött a dolog. Árpád valamivel későbben ért haza, a kapuban zongorahangokat hallott s a lakásba érve, apját a zongora mellett találta, az arca rettentően fáradt volt és hamúszínű Egy kezével a billentyűket pötyögtette és halk dudorászással zümmögte az ének szövegét: — Boci, boci tarka, se füle sem farka, oda megyek lakni, ahol... ahol... Egy pillanatra Árpádra nézett, aztán ujjai furcsa, ijesztő nevetéssel a billentyűkre csaptak: — Ahol... ahol már semmit sem kaptak... Ráborult a zongorára, a hangját nem lehetett hallani, csak meghajlott háta rázkodott, remegett ütemesen a visszafojtott sírástól. Árpád hozzá futott: — Mi az? Maga sír? Apus, magának nem szabad sírnia! Az öreg ember könnyektől elmaszatosodott arca odadőlt Árpád vállára: — Kell, kell! Ne félj, én már boldogságot sírok, Árpi. Az előbb még minden úgy fájt, aztán elmúlt a fájdalom. Mert én már mindent tudok... Én be tudom látni... Isten adta ezt is, minden úgy van jól, ahogy van. A nagy gonddal kiválasztott nyakkendő elcsúszotta a galléron, a zsebkendő, melynek csücske reggel még parádésan és gavallérosan villant ki a külső zsebből, átkönnyesedetten került vissza a helyére. Hát ez lett a reggeli hetyke készülődés vége? A zavaros szavakból megérezte Árpád, hogy Gerzsónénál érhette a fájdalmas és kijózanító kudarc. Erre gondolnia kellett volna, ettől a csalódástól meg kellett volna óvnia az apját. — Talán a Gerzsó néni?... Aztán a félve kezdett mondat befejezetlenül maradt, mert hátha fájó sebet bolygatna tovább. Kérdőn, résztvevő tekintettel nézett az apjára.
