Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet
nekünk egész munkaerőre van szükségünk. Mindent el fogok követni, hogy nyugdíját a legmesszebbmenő méltányossággal állapítsák meg. Bármennyire fáj ez nekem személyszerint és mindazoknak, akik őt ismerik, de bele kell nyugodnunk a gondviselés akaratába és a karmesteri állást új emberrel kell betöltenünk. Árpád szédülten indult hazafelé. Hát ez lett a szép júliusi majálisból és az életbeindulás néhány boldog napjából, mely az érettségi után következett? Egy pillanatra ismét felbukkant előtte az egyetem kupolás épülete, hogy aztán irtozatos messzeségbe távolodjon tőle. Soha, sohasem fogja átlépni kapuját. Eszébe jutott Miska. Szegény Miska az is szívesebben biflázna a diplomáért. Annak sem lehet. Most beszélnie kellene valakivel. Irénre gondolt. Apjának betegsége óta Irén gyakran fordult meg náluk és sokszor igyekezett úgy intézni, hogy kettesben maradjanak, de Árpád ezt a szándékát mindég meghiúsította. Félt beszélni arról a néhány pillanatról, mely csupa sötét emlékkel keveredett össze. A riadt hangok az erdő széle felől, Rimenákné rémült arca, az orvos közönye, amint égő szivar mellől mondott néhány kegyetlen valóságot, a nevetőarcú cselédleány, karjai közt a vérrel teli tállal... Mindezekre is kellett gondolnia, ha az erdőben töltött néhány boldog percre gondolt... Nem, nem akar emlékezni... De most mégis beszélnie kell Irénnel. Nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy a prépost üzenetét tudassa apjával. Ezt Irén könnyebben tudná. A paróchiáról jövet elkanyarodott a Kálvária felé. Nagyot dobbant a szíve, amint megpillantotta Irénék házának a nap fényében barátságosan csillogó ablakait. .Csaknem nyolc hét után most először lép át a kertkapun. Szorongó érzés töltötte el és ujjai hegyével szórakozottan megsimogatta a barátságosan eléje siető öreg komondor fejét. Elhaladt az üvegveranda alatt, ahol egymás mellé ülnek majd a hencseren. Könnyű vérhullám csap-