Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet

la meg az agyát és egyszerre kimondhatatlan vágy fogta el, hogy magához ölelje Irént és érezze ismét ajkának édes izét. Az előszobában Hovorkáné fogadta. Irénke nincs otthon. Félórája sincs, hogy bement a városba.

Eltelt egy nap. Reggel olyan szokatlan vidámsággal ébredt a karmester, hogy nem volt szíve eléje állani a rossz hírrel. Szegényke úgy látszik készülődik valamire. Kafkával a legjobb ruháját adatta ki a szekrényből és nagy gonddal válogatott a nyakkendők között. Később vette a kalapját, lebicegett a kertbe. Ott felalá botorkált egy darabig, mintha próbálgatná, hogy mennyire vitte már a menésben. Izgatott igyekezet látszott rajta, hogy ép és férfias külsőt mutasson. Nekineki egyenesítette a törzsét, közben sűrűn a kertkapú felé sandított. Egyszerre csak megállt Árpád előtt és hízelgőén könyörgő pillantást vetett reá:

— Te Árpi, hagyjál most engem kicsit elcsavarogni. No ne ijedj meg, nem a Szitnyát akarom megmászni, csak megnézem, megvan még a városka és Gerzsó nénit, nem lopták-e el a trafikból.

A karmester úgy nézegetett és lépegetett szerteszét, mintha rég elmerültnek hitt s már csak emlékezetében megőrzött világot látott volna viszont a valóságban. A kék égre mosolygott, tekintetével megsimogatta a házak tetőzete fölött kibukkanó hegyoldalak sűrű zöldjét és örömében szinte felköszönt a napnak. Milyen édes-melegen tud sütni ez a napocska. Óvatosan rakosgatta lábait s az előrenyujtott bottal szilárd támpontot keresett minden lépésének a kavicsos úton. Meg kellett állnia nagy örömében, amint megpillantotta a városház kecses tornyát, balra a Katalintemplom sarkát, jobbra meg a Prasovnyát, amely előtt most is, mint rendesen, a kürtös Micsovszky üldögélt nagy, piros orrával. Bizony nagy szó, hogy ezt mind viszontláthatja és megengedte a jó Isten, hogy a sír széléről visszakapaszkodjék az életkébe és a maga