Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet

vezik számtisztnek. A bányaigazgató már meg is Ígérte az apjának, akit régóta ismer. Árpád testén végigborzongott a hidegség. Mintha az ő jövő sorsa állott volna hirtelen eléje Horák Miska szavaiból. Majd egyszer ő is írnok, számtiszt, vagy efféle lesz valahol... Szórakozottan felelgette, hogy igen, persze nem is számít, hogy az embernek van-e diplomája, vagy sem. — Fütyülök a diplomára — erősködött Miska, széles, nagy száján keserű mosollyal, mely csaknem sírásba csavarodott. — Nekem már rég száz korona fizetésem lesz, amikor ti még mindég indexekkel fogtok szaladgálni. Az index említésére Árpád elsápadt. Óriás kezet látott, mely téglaalakú, kis fekete könyvet emel fel előle és elhajítja azt a végtelenbe. Látja, amint száll, repül és távolodik. Soha, sohasem fogja elérni.

A következő napok egyikén a plébániára hivatták. A prépost úr akar vele beszélni. A paróchia felé menet azon tűnődött, hogy miért akar vele beszélni a prépost úr? Talán valami jó hír? Talán stipendiumot eszközölt ki a számára? Vagy talán valami módot talált arra, hogy valami fürdőhelyen, kényelmes szanatóriumban gyógyítsák az apját? Hiszen a prépost úr jó ember és sok összeköttetéssel rendelkezik. Léptei megélénkültek s az arca kipirosodott. De amint belépett a prépost szobájába és feléje néztek a részvéttel teli, jóindulatú szemek, már tudta, hogy valami rossz hírt fog hallani.

A prépost maga mellé ültette.

— Nagyon súlyos feladat hárul magára fiacskám. Szegény édesapát kell előkészíteni bizonyos dolgokra. Ezért kérettem. Mindnyájan pótolhatatlan veszteségnek tartjuk, hogy az ő értékes munkaerejét el kell veszítenünk. Fájdalom, ami egyházközségünk nagyon szegény. A legjobb akarattal sem állíthatunk édesapa mellé helyettes karnagyot. Az ő munkaképességének teljes visszaszerzésére nincs már semmi remény és