Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet

dűl van, indulatosan megmarkolta a csengőt, vadul rázta mindaddig, míg valaki be nem sietett. Semmit sem köszönt meg és ha akart valamit, nem mondta azt, hogy kérem. Eleinte a beszédben is sok küzdelme volt, botladozó nyelve pillanatokig nem talált rá a keresett hangokra, a mássalhangzók kihullottak a magánhangzók mellől, vagy fordítva, és ilyenkor rendszerint haragtól vörösödött ki a küzködés végén, indulatosan mutogatta azt a tárgyat, amivel éppen akart valamit. Árpád úgy tanítgatta a hangzók összeillesztgetésére, mint a gyerekeket. Nehéz és fárasztó munka volt a működésükben megzavart idegeket apránkint visszaszoktatni ahhoz az indító munkához, melyből értelmes fogalmakká alakulnak a hangok, legyőzni a bizalmatlanná lett szervezet belső ellenállását, mely az akadályok előtt rendszerint haragkitörésbe robbant ki.

Az első időben, amikor még beszélni sem tudott, láthatólag örült Milka jelenlétének, hálás mosollyal fogadta érkezését és néma marasztalással kérlelte, ha menni akart. Egy nap aztán megtiltotta, hogy Milkát bebocsássák hozzá. Ez már akkor történt, amikor maga is tudatára ébredt annak, hogy egész életére nyomorék marad. Milka e tilalom ellenére is behatolt a beteg karmester szobájába. Lehetetlennek tartotta, hogy éppen őt ne akarja látni. — Lojzkó, — közeledett Gerzsóné a beteg ágyához nagy halom virággal — nézze milyen gyönyörűek, magam szedtem. — A karmester arcát pirosság öntötte el, teste megrázkodott a takaró alatt, a rettentő és hiábavaló erőfeszítésben, amivel a másik oldalra akarta átdobni magát, aztán csak az arcát fordította el makacsul és hangtalanul. Milka kitámolygott a szobából. Odakünn sírva fakadt. Nem értette meg, hogy a testi nyomorúságának tudatára eszmélt férfi hiúságának utolsó lázadása ment végbe előtte. Mert a karmester nem akarta elárulni dadogóvá lett beszédét és bénaságát a nő előtt,