Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet
akit szeretett. Talán még mindég reménykedett, vagy nem is reménykedett, csupán a végső leszámolást még nem tudta elvégezni magában? A régi barátok közül többen felkeresték. Szívesen fogadta őket. Főként Párvy Irénéket. Irén néha még mosolyt is tudott varázsolni az arcára. Árpád dohányossá lett e napok alatt. Amikor az apja már rég aludt, ő sokszor késő éjszakáig járt felalá a kertben és egyik cigarettát szívta a másik után. A gondolatai elől menekült a dohányfüstbe. A kérdéseket, melyeket főként jövőjét illetőleg tehetett volna fel, gyorsan elhessegette, mielőtt azok kérdésekké szövegeződhettek volna benne. Az orvos szépítés nélkül közölte vele, hogy apja állapotéban nem állhat be teljes gyógyulás. A balkar béna marad s bizony a ballábát is csak vonszolni fogja. Ártérié scle rosis. Egy újabb roham feltétlenül a halálát jelentené. — Talán jobb is lenne szegénynek — tette hozzá fásult részvétlenséggel. — Hogy mondhat ilyet doktor úr? — kiáltott fel Árpád. Nem értette azokat, akik megnyugszanak abban az önző vigasztalódásban, hogy a halál bizonyos esetekben megváltás. Valakinek a halála, aki nagyon becses számukra, akit már annyira szeretünk, talán még jobban, mint önmagunkat? De hátha az illető sem akar már tovább élni? Az illető? Az csak szenved, remél és maga sem tudja, hogy mit akarjon. Ha arra gondol, hogy az apja egyszer nem lesz — és erre most már sűrűn gondolt — maga elé bámult kidülledt szemmel, mintha a lelke kiszállott volna a test hüvelyéből Lehetőségeket rajzolt az apja elé, melyekkel vágyait akarta fölkelteni az élet örömei után. Tudott vigasztaló lenni, anélkül, hogy vigasztalt volna. Hosszú virrasztások után legtöbbször ruhástól ébredt az öreg fotelben, az apja ágya mellett. Aztán a járnitanulás napjai következtek a kertben. Az öreg Mladonyák jobbkezében a sétapálca foggantyuját markolászta görcsösen, balkarját Árpád