Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet

hiszen magára mindig olyan büszke volt. Én semmit sem vettem észre, csak azt, hogy egyszerre végig csorog a ruhámon valami nedvesség s aztán az orrom elé pottyant a söröskorsó. Ö meg szegényke összeesett és lecsúszott a földre. Jaj, rettenetes volt. Én sikoltozni kezdtem, a zene rögtön elhallgatott.

Árpád és Irén dermedten egymásra néztek. Mind a ketten arra gondoltak, hogy talán épp abban a pillanatban, amikor először csókolták meg egymást az erdő sötétjében. Mintha a sors kegyetlen figyelmeztetéssel azt akarná tudtukra adni, hogy nem járul hozzá boldogságukhoz.

Nyolc hét telt el, mire az agyvelőben bekövetkezett a fölszívódás, de a karmester már nem volt a régi ember. A szája ferde maradt, a balkarja hűdött s a bal lábát alig fogja tudni vonszolni. Kék szeme, mely azelőtt szeretettel nézett mindenre a világon, elvesztette csillogását és mélyen a szemüregbe hullva, eliszaposodott, zavaros vizű tóhoz hasonlított. Ingerült lett és követelődző, nem bírta az egyedüllétet és megkövetelte, hogy állandóan mellette legyen valaki. Elsoványodott arca mozdulatlanul tapadt a párnához az ablak felé fordulva. Egyre a kert zöld lombjait nézte, a távoli hegyoldalak rajzát, a szabad és elérhetetlen természetet betegágyának börtönéből. Az elhatalmasodott szakáll sűrűje fölött keserű és kegyetlen mosoly hasított egyre mélyebb barázdát az elferdült száj szélén. Minduntalan hűdött kezét tapogatta, ép kezével ide-oda rakosgatta a párna fölött, az elernyedt ujjakat billegtette, játszott a nyomorúságával és gúnyos mosollyal állapította meg, hogy testének egy része nem fele! már az akarat parancsszavára. De erről nem beszélt, ez az ő ügye, valami titok, amit az ő szervezete talált ki és amihez másoknak semmi közük. Mialatt Árpád felolvasott, legtöbbször oda sem figyelt a mondatok értelmére, csak a hangok folyását akarta hallani, közbe el-el aludt és ha arra ébredt, hogy egye-