Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet
öt fa, — bátorította magát Árpád és aztán újabb fát tűzött ki vágyának határállomásán. Irén is a fákat számlálta a várakozás és csalódás, és újból kezdődő várakozás váltakozó rettentő izgalmával. Nem bírta tovább a csendet, valamit szólni kell. Megállt és mély lélekzettel szívta be a levegőt. — Érzi ezt a remek illatot? Árpád is megállt. — Érzem. Mindketten arra néztek, amerre az ágak sűrűsödő távolán túl már csak bágyadt fények látszottak a hátuk mögött. Alig hallhatóan érkeztek hozzájuk a tűzoltózenekar hangjai. Olyan messzire kerültek a mulatozóktól, ahol már nem láthatja őket senki. Övék az erdő magánya. A két szempár egymást kereste hívón, követelőn és parancsolón ... Egyszerre borultak össze, valóban úgy, ahogy a szélfuvás két rózsaszirmot hajlít egymáshoz. A távoli zene hangjai ugyanakkor hirtelen szinte darabokra törtek és elmerültek a dobogás, kiáltozás zűrzavarában, mely nyomába keletkezett. Ök nem hallották. Sem a zörejt, sem a furcsa csendet. A zaj, a hang, a fény, az egész külvilág elsüllyedt körülöttük. Aztán csak annyi időre bontakoztak ki, hogy levegőt szívjanak magukba és újból, újra egymáshoz szédültek. Az első csók gyönyörérzésének megismételhetetlen mámora volt ez, sejtelem az élet igazi rendeltetéséről, mely most már életük egyetlen rendeltetésének látszik. Forrón kapaszkodtak össze ujjaik. A szó, amelynek kimondása még pillanatokkal előbb is félelmetes bátorságnak látszott, könnyedén hullott ki és százszor is ismétlődött az ajkukon. — Szeretlek, — mondta Árpád. — Szeretlek, — felelte Irén. Hát ez is van, ez is lehet, ilyen gyönyörű az élet? összesímult a két arc és a boldogság csodálatos, emberi szomorúságával csillogtak egymásra a szemek.
