Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet
Az elrendeltetés komolysága ez, mely a szerelem nagy pompája mögött figyel és tesz, mint a teremtés láthatatlan szelleme, mely létrehozta az egészet. Árpád úgy érezte, hogy meg is tudna halni. Az egész világból minden közömbös, annak az egyetlen kincsnek kivételével, amit szorosan ölel magához. S egyszerre messziről vészes, hívó kiáltás hallattszott: — Irén! Árpád! Hovorkáné hangja volt. Mintha elfojtott zokogás jajdult volna fel a kiáltásban. Döbbenten néztek össze, aztán hirtelen elbocsáj tották egymást és lépésekre távolodtak el egymástól. A varázsnak vége lett és irtózatos nyugtalanság lett úrrá helyette. Valami történt, valami nagy baj, sokkal nagyobb annál a haragnál, hogy eltűntek a társaságból. A kiáltás megismétlődött, szinte belesíkoltott az erdő csöndjébe. — Irén! Irén! Madarak szálltak föl, ágak verődtek, visszazúgott az erdő. Már férfihangok is bömböltek többfelől. — Irénke! Árpád! Futni kezdtek ki az erdőből. Egy kis kerülővel, hogy Hovorkáné ne lássa meg, hol bujkáltak idáig. Rimenák feleségével akadtak össze. — Árpi, az Istenért, hol bujkálnak maguk? Apácska rosszul lett, nagyon rosszul! Én nem tudom, mi lesz vele? Bevitték a vendéglőbe, ott van az orvos is. Az orvos épp kilépett az ajtón, amikor Árpád és Irén a vendéglő bejáratához értek. A zsebében kotort, bőrtárcát vett elő és szivart húzott ki belőle. Olyan gonddal metélte le szivarjának végét, mint akit ebben a pillanatban csak ez a ténykedés érdekel a világegyetemből. Talán mégsem olyan nagy a veszély. A sors mégsem lehet olyan kegyetlen, hogy amikor megajándékozza a legnagyobb boldogsággal, ugyanakkor mérje rá a legnagyobb csapást is. Nyugalmat akart
