Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-06-01 / 6. szám - Gömöry János: II. Rákóczi Ferenc emlékezete
éhínségei határos nyomorban tengődik a föld népe — és pedig a kormány lelketlen zsarolása miatt. De itt veszi észre, hogy hiábavaló minden királyhűsége, az udvar mégis bizalmatlan vele szemben. Minden lépését figyelteti, kész minden pillanatban arra, hogy javait elkobozza, őt magát elfogja. Itt tapasztalja, itt éli át azt az érzést is, ami akkor támad lelkében, amikor százezrek szeretete, bizalma fordul feléje; azt a felelősséget, amelyet a Rákóczi név rak vállaira, hiszen épp a legjobbak, a legnemesebbek tőle várják az ország sorsának jobbra fordulását. Megtörténik lelkében a pálfordulás. Az anyaföld szeretete felébred ő benne is és ez Antaeusként eddig nem ismert lelki erőt önt belé! Most érti meg dicső ősei! Itt az ősi földön százszorosán sajog fel lekében a fájdalom, amelyet eddig is csak pillanatokra hallgattatott el e világ gyönyörűsége. Minden nemesebb érzés fellázad benne, ha arra gondol, hogy édesanyja férjével együtt számkivetésben él, hogy nagybátyja, a Zrínyi nemzetség utolsó sarjadéka egy osztrák vár kazamatáiban senyved és ott is pusztul el dicstelenül; hogy nagynénjei akaratuk ellenére kolostorba zárva rabságban vergődnek; hogy nagyatyját, Zrínyi Pétert Bécsújhelyben, mint valami gonosztevőt vérpadon végzik ki és hogy nagyanyja a tragédia hatása alatt megőrült. Itt az ősi földön jut tudatára annak, hogy a Rákóczi név elválaszthatatlan a szabadság fogalmától, hogy apja, nagyapja és dédapja, egyik nemzedék a másik után ezért a szabadságért harcolt és hogy százezrek, az egyszerű néptől kezdve minden társadalmi osztály tőle várja, tőle reméli a szabadulás útját, a boldogabb jövendőt. És amikor mindennek tudatára ébred, nem habozik többé. Reálép arra az útra, amelyen ősei jártak, akik erről az útról le nem tértek soha, még akkor sem, amikor szenvedés, börtön, vérpad lett osztályrészükké. Ez az út Rákóczit először abba a bécsújhelyi börtönbe vezette, ahonnan nagyatyját vérpadra vitték, majd sze