Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Gömöry János: II. Rákóczi Ferenc emlékezete

rencsés menekülése után Lengyelországba. Innen küldi piros selyem zászlait az édes hazai földre. A szabad­ság zászlaját először érette rajongó jobbágyai emelik magasra! A nagy szabadsághősök ivadéka csakhamar maga is idehaza van; hírneves kiáltványára megmoz­dul az egész ország. Nincs egyetlen melegen érző szív sem, amely ne csatlakozott volna hozzá őszintén. És a fellángoló szabadságharcnak lelke, összetartó ereje mindvégig II. Rákóczi Ferenc csodás egyénisége. S amikor a szabadságharc zászlaja elhanyatlik, a nagy szabadsághős nem fogadja el a neki felajánlott békét, mert azt nem találja kielégítőnek; törhetetlen lélekkel halad tovább a golgotái úton; itt hagyja vagyonát, fel­áldozza családi boldogságát és mégy a számkivetés­be,ahol sokat szenvedett lelke 1735. április 8-án elköl­tözött az örökkévalóságba. * Rákóczit jellemnagysága korának legnemesebb alak­jai közé emeli. Emellett örök eszményképe a nemze­tét rajongóan szerető és ezért minden áldozatra kész magyarnak. Habár kétszáz év választ el bennünket tőle, még a mai nemzedék is varázshatása alatt áll. A lezajlott ünnepségeken ezerek és ezerek a megin­­dultság könnyei között újították fel emlékezetét. Az emlékezés e megszentelt pillanataiban éreztük mindany­­nyian, hogy Rákóczi nem hiába élt és szenvedett, ön­zetlen nemes alakja ma is itt él közöttünk, ma is képes a késő utódokat is összehozni, egyesíteni, vallás-, nyelv- és osztálykülönbség nélkül. Súlyosabb helyzetben Árpád óta soha nem volt a magyar nemzet, mondja Szekfű, mint Rákóczi korában! És Rákóczi megmutatta, hogy a tettekben nyilatkozó élniakarás többet ér minden tisztán látásnál, annál a meddő értelmi munkánál, amely csak a leromlás jeleit állapítja meg, csak a halálmadár szerepére vállalko­zik, de tettre képtelen. Rákóczi önfeláldozó, önzetlen élete élő tiltakozás minden defetizmus ellen, minden

Next

/
Oldalképek
Tartalom