Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - Marék Antal Dr.: Gellért Oszkár: Tíz esztendő

S most nézz csak vissza, innen a karomból:

Hátad mögött egy egész viruló mező.

Az újabb idők szerelmi lírájának gyöngye az ígérd meg kedves, amit odébb teljes egészében közlünk — mutatóul. S kiteljesedik ez a szerelmi líra grandiózus méretekké. A hálátlan kedveshez c. költemény szél/eis soraiban.

Óh, hasra fordulni most! s homlokomat

A földre szoritni! s ujjammal belevájni s fogammal Tépdesni körülöttem a fűvet!

Hogy nyomomat emlékül s üzenetül őrizd

Tavaszi domboldal, addig legalább,

Mig felborzol egy új szél,

És végigpaskol egy új eső,

És felszárít egy új nap —

S minden begyógyul.

S hullnak ezek a piros virágok, tíz esztendő vége felé már alig illatozik egy egy. A nemesveretű sorokban már a bánat esője hull, a költő mind többet és többet gondol a megfáradt szavakra, a fiatalokra s üzen nekik imigyen:

S barbár az az isten, aki emberi szomjat

Szent vérrel itat:

A teremtés rendje nem az hogy a vének Temessék fiaikat.

A költő elmélyedt az evangéliumban, az evangélium igazságában, az örök Tekintet feléje világlik s Jézus szava egyre közelebb jut szívéhez. Tiszta hit az, ami Gellért nemesveretű költészetéből kicsendül, a frivolság látszatán túl is egy igaz világ kontúrja, ahol szent az anya^, a feleség, a gyerek s mindenekfelett szent az Isten. S hogy huszesztendős költői munkája után a fiatalság mindenekfelett kedves neki, ez mutatja a költő őszinteségét. Költészetében kimutathatóan bejárt minden állomást, életének felfelé és lefelé ívelő életvonala ott van a sorokban. Pesszimizmusa^ is sötétebb később, az a jellegzetesen fölényeskedő pesszimizmus, ami Gellért költészetének egyik főjellemvonása.

Ma veled bolyongtam s loholtam napestig Ifjúság! A régi patakot kerestük.

Mohás kövek közt itt zenélt valaha