Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-05-01 / 5. szám - Egri Viktor: Madelaine

gyen, — sírta. — Vágy és szomorúság, gerjedelem, jó­ság és rosszaság, ez az ember, de bennem csak rosz­­szaság van, rossz ember vagyok! . . . Egyszer két hó­napig lakott itt egy porosz . . Soha nem mondta ne­kem: chérie vagy merci . . . egy gyöngéd szóért a kezét csókoltam volna . . . Úgy tett, mintha nem ér­tené a nyelvünket . . . Tudja mi ez, így megalázni? — Szerette? — Öt talán szerettem is . . . De gyűlöltem, már akkor és mindig, halálomig. Nem alázott meg senki jobban. Egy nap itt találtam, francia könyvet olvasott, de nekem sohase mondta: chérie . . Soha, soha nem mondta . . . Nem akarta érteni a nyelvemet . . . Ide­gen volt, rettentően idegen . . Hallgatott, mindig csak hallgatott és nekem oda kellett neki adom min­denemet, a lelkemet is, mert őt szeretni akartam . . . Talán ő volt, aki megölte fivéremet! — Éppen ő, Madelaine! — Igaz, csak kínzóm magamat ezzel a gondolattal is. Milliók közt miért éppen ő? . . . Szegény Jean, ha élne és most hazajönne . . Talán új élet jönne . . . Kellene valaki, aki figyelne rám. Az anyám gyenge, beteg. Lassan csitult már, a fejét vállamra hajtva pihent, úgy beszélt tovább, suttogva és vontatottan, mindig szorosabban fonódva. Kicsit reszketett még, de már nem sírt. Jeanról, a bátyjáról beszélt. Minden háznak volt itt ilyen Jeanja.És talán minden háznak ilyen elhullott életű Madelaineja. Beletépünk egymás életébe, egy falat kenyérért, egy perc gyönyöréért. Számít ez, egy lány sírása és megalázottsága? Mennyi nagy, égő szenvedély lobog hamuvá! Mi marad meg? Kínzó em­lékek, kínzó gondolatok. Nem lehet az emlékek ko­­loncával járni. Ezt magamra értettem már és egyre távolodtam Madelainetől. El fog mosódni bennem az ő arca is, mint a többié, akivel a véletlen futó órára összehozott.

Next

/
Oldalképek
Tartalom