Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-05-01 / 5. szám - Egri Viktor: Madelaine

— Ma-holnap

hazajön valaki, egy francia, hazájabelije, aki ugyanolyan ütődött lesz, mint maga Madelaine. Szüksége lesz magára.

— Rám?

— Ha

százak is lettek volna, minden szerelemben újjászületik az ember, Madelaine.

Félénk kereséssel megcsókolta a számat. A sötétben nem láttam a szemét, de éreztem, hogy hálásan néz rám, mint lenn a konyhában, amikor üdvözöltem . . .

Aztán soká és mélyen aludtam, arra sem ébredtem, mikor kiszökött a szobából.

Kora reggel elhagytuk Longvyt. A konyhában kerestem Madelainet. Csak az öregasszony matatott egykedvűen a tűzhelynél.

— Madelaine

nincs itthon?

— Munkába

ment . . . Parancsol valamit?

— Ó

semmit! . . . szerettem volna elbúcsúzni tőle.

Az öregasszony a vállát vonogatta:

— Majd

én megmondom neki, ha úgy akarja.

Megütött fásult hangja és közönye. Hány embernek mondhatta ezt így, akiről sejtette, hogy Madelainet csókolták? Fiatal katonáknak, halálba induló idegeneknek, boche-oknak, a kora reggeleken, amikor kint már fújták a sorakozót. Madelaine talán otthon is volt, a konyha melletti kamrában várt, míg elmegyek, az ablak függönye mögött rejtőzött és titkon egy pillantást vetett még rám.

így mentem el Madelainetől búcsú nélkül.

De később, az utón, túl a városka határán, menetelés közben nagyot dobbant a szívem. Kabátom zsebében selyempapirba göngyölve egy tearózsa volt. Fonnyadt virág, a dér barnára csípte szirmai szélét.

Madelaine virága volt, a búcsúja.

És éreztem, hogy sohasem fogom elfelejteni.