Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-05-01 / 5. szám - Egri Viktor: Madelaine

karfájára dűlve szíveszakadt zokogásba fűlt. Sírt, apró hörgésekkel és sikolyokkal sírt, ez a sírás egyre jobban vetkőztette és kergette valami érthetetlen fájdalomba és aléltságba. Nem lehetett közeledni hozzá, felolvadt ebben a viharos sírásban, mintha valami nagy sötétbe zuhanna és a sötétség iszonyaitól, elszörnyedéseitől akarna szabadulni.

Intettem Mihálynak és kimentünk. Amikor nagysokára visszajöttem, már nyugodt volt. Egy padkára kikészítette a mosdóvízet és szappannal, tükörrel a kezében várt.

— Ne

zavartassa magát. Én most az anyámért megyek... A holmijukat is megszáríthatják, — mondta és még a tűzre rakott.

Késő délután volt, amikor újra láttam az anyjával. Olyan egyszerű parasztarca volt az anyjának, megviselt és szétbarázdált agyagarc, csak mélyenülő szemei emlékeztettek Madelainera s még szótlanabb volt nála. Szatyorban egy kevés répát hozott, azt hámozta nagyon sietősen, ügyet sem vetve ránk

Elindultam kicsit körülnézni, élvezni az első szabad perceket, a pihenőt a holnapi marsolás előtt. A szomszéd házból Dénes, századbeli hadnagytársam jött felém, frissen borotválva és megmosdva.

— Mozi

van itt valamerre. Gyere, keressük meg, — ajánlotta. — Itt lesz a téren, a legényem már kinyomozta.

Egy hombárszerű, raktárnak szolgáló nagy házban hamarosan megtaláltuk a mozit. Beálltunk a sorba rikító plakátja előtt, Psylander hódítóan elegáns fejét és a kiállított fényképeket nézni. Most ez az ácsorgás is pezsgő örömmel töltött el, olyan jó volt itt állni, oktalanul röhögni nagyokat, szemezni a lányokkal, vagy, ha lány nem akadt, örülni, hogy a csepergő eső elállt és odaát a mozival szemben egy szakállás civil az ajtónak dűlve pöfékel és nagyokat köp az utca sarába.