Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-05-01 / 5. szám - Egri Viktor: Madelaine

gásán, beszállásoló katonák kurjongatásán tompán átütött a közeli frontnak ágyúdörgése.

— Még

nincsen vége. Hallja? . . . Oh, sohase lesz vége!

Keze fejével fáradtan végigsimított homlokán és a szája széle keserű volt. Meg kellett magyaráznom, hogy nem tréfálok.

— Nem

akarja elhinni, hogy hazamegyünk? Mi befejeztük a háborút, maholnap biztosan a németek is. Már tegnap reggel jött a parancs, de csak éjszaka, a sötétben tudtunk elmenni . . . Bizony, vége lett, madmazell.

— Hát

maga nem német? — mondta és növekvő csodálattal mustrált.

— Nem.

— Olyan

különös a ruhájuk ... Maguk osztrákok?

— Magyarok,

madmazell.

Ezt nem értette, próbáltam megmagyarázni, de az volt az érzésem, hogy azután sem érti. Valahol hallotta már, hogy Verdun alatt egy osztrák hadtest harcol a németek oldalán. Osztrákot mondott mindig, megmakacskodva, konokul.

— Otthon

békét kötöttek és mi hazamegyünk, madmazell. Hát nem örül velünk? Egy-két nap még és itt is vége lesz... Na, nevessen már!

Egy székhez kapott és részeg imbolygással leült. Hozzáugrottam, de elhárította a karomat... Ki tudja, hányszor gondolhatott erre a napra, talán már sejtette is, hogy minden pillanat meghozhatta a béke hírét; titkos csatornákon keringett a hír már hetek óta, kinn a rajvonalban ránkrontott, ott lappangott minden idegben, minden tudatban és őrölt rajtunk kegyetlen kínnal. így tudhatták ők is, hetek óta, hogy ezek az utolsó napok és mégis, a hír úgy érte, váratlanul és felforgatóan, mintha soha-soha nem gondolt volna rá.

— Igaz?

— rámnézett még hitetlenül, aztán a szék