Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-05-01 / 5. szám - Egri Viktor: Madelaine

egy bejelentéssel, be sem várva a választ, egyszerűen birtokba veszik az egész házat.

Mélyenülő szemi szomorúak voltak és karcsú volt és sápadt volt, mintha halálosan ki volna fáradva.

— Jó

napot, madmazell, — köszöntem most, valami bocsánatfélét rebegtem és vártam, hogy megtörje hallgatását. De most sem felelt, csak a szemének szigora engedett és egy lágy mozdulata volt, egészen szűzi, szemérmes. Bejött a legényem, Mihály és lerakodott a konyhában. A lány a bakancsainkat kezdte nézni, nagyon összerongyolt és besározott az éjszakai menetelés, ragadt rajtunk az árokélet hónapos piszka, alig vártam, hogy egy kis meleg vízhez jussunk és megszárítkozzunk a tűznél.

— Ha

megengedi, itt a konyhában lemosdódnánk. Talán egy kis meleg víz is akadna.

A lány elpirult, sápadt arcán lassan átsütött a vér hamva, szinte szemlátomást szépült, megifjodott. Vaslábast állított a tűzhelyre és vizet csurgatott belé. Serényen járt a keze és már mosolygott.

— Honnan

jönnek? — kérdezte.

— A

Siegfried állásokból.

Hirtelen megállt és rámnézett. Tudhatta, hogy mit jelentett Verdun alól megjönni, a Maas-lapály állásaiból, melyek német mitológiai hősök nevét viselték. Áttörhetetlen, véres sáncok voltak; minden röghöz vér tapadt, vastól meghasogatott föld, mely fölött az ekrazit sárga gőze szállt.

— Pihenőt

kaptak?

— Mi

már hazamegyünk, madmazell.

A lány a tűzhelynél reszketni kezdett. Az ujja hegyétől sötét haja kontyáig egyetlen remegés volt és a szemét értelmetlen csodálattal emelte rám.

— Tréfál?

. . . Haza? . . . Hogyan? . . .

Az ablakhoz támolygott és felrántotta. Figyelt kifelé és az arca megint kemény és visszautasító lett, mint belépésemkor. Az utca zűrös zaján, a szél viharos sú