Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-05-01 / 5. szám - Reményi József: Mint aki ritka portékáját… (vers)

amelyek olykor úgy ragyogtak, hogy tűzet fogott a kiserdő, s a csallóközi viskók útján lázamtól égett felhő s fertő.

Most érett vagyok, érett s nincs mért szétnéznem földön s az egeken, S Istent, ki egyszer kézenfogott, a szépet mellőző szemeken meglátni hiába próbálom, a szörnyű házak összenyomnak.

Nem féltek senkit, magamat sem, s már sírt sem ások az álmomnak.

Csak néha, néha, néha elpazarolt kincsem könnyemmel visszahívom.

Ilyenkor dolgavégezetlen vágyammal harcomat megvívom.

És önmagamat megismerve, redőm beolvad homlokomba, és lelkem régi ecsetjével színt fest a vak füstbe, koromba.

S a barokkárnyak s öreg utcák, s a vályogból vert apró házak szólítnak, mint álomból ébredt kort, teret eltüntető lázak.

A felhőkaparók kapuján kilép a tündér, haja barna,

S a valóságnak, milyen csoda, nincs ereje, nincs foga, karma.