Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-05-01 / 5. szám - Farkas István: Tibi és a Mona Lisa

is kiértette, hogy a papa most intelmekkel tömi a fiát. Az intelmek tompán szűrődtek a félhomályos, teremben, s a fiún sem látszott a megbánás. De a tehetetlen, magával elfoglalt, hiú apából azért tovább ömlött a szó, mint a zúgó zápor.

— Volt

már Versaillesban? — kérdezte a mama Pétertől. — A hadiképtárat gondolom. Az előbb, ahogy bejöttünk, az előteremben láttam Dávid hatalmas képeit. Mondja, hogy tetszik a Napóleon koronázása? Annál jobb képét csak Versaillesban láttam.

És Péterből megindult magyar nyelvének buzgó áradata. A sok fölfogott, elraktározott szépet most hozzáértő ember előtt adhatta ki magából. Hozzá még nő előtt.

A leány szinte félelemmel eltelve hallgatta. Maga se szívesen tanult az iskolában, ahová inkább fényűzésből és divatból járt s a legfontosabb az volt, hogy a tandíjat, meg a külön órák díjait minden elsején pontosan megfizesse. Haszna legföljebb annyi volt, hogy megbarátkozott egy valódi grófkisasszonynyal, meg egy nagyiparos lányával, akinek állítólag szintén gróffiú udvarolt. De Péterrel, a látszólag is egyszerű, jelentéktelen emberrel szemben szerette volna megtartani a fölényét, azért minden szavára úgy figyelt, mint akit untat minden szó, amely olyan régi ismerős előtte.

—Fontainebleauban — folytatta a mama, — nem olyan szép a képtár, mint itt a Louvreban. Látszik, hogy Napóleon tulajdonképen csak parvenü volt, aki a művészetet is csak hivatalánál fogva szerette.

Lopva a férjére nézett. Az idegen előtt a férjére gondolt, amikor a Császárról beszélt. De jól esett, hogy van valaki, akinek megmutathatja, hogy ő nem „fölkerült", hanem fölül született.

— Úgy-e,

milyen vacak, papa? — hangzott a fiú hangja a hátuk mögött. — És nézd ezt a hülye négert, milyen türelemmel másolja!