Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-05-01 / 5. szám - Farkas István: Tibi és a Mona Lisa
— No nézd, — mondta a másik perc magáratalált szemtelenségével. — Hát maga is magyar? — Magyar vagyok, — felelte komolyan Péter, — és ha el nem hallgat, hát kénytelen leszek a kedves papa figyelmét is fölhívni. — Úgy, úgy? — gúnyolódott a fiú, a kedves papa figyelmét, mi? Biztosan vidéki tanár, hogy ilyen szépen megleckéztet. Péter elhallgatott. Mások is figyelték beszédjüket, de a kiváncsi szemekből látszott, hogy magyar nincs közöttük. Most már a papa és a mama is odaért melléjük. A leány hozta őket. — Tibi! — szigorúskodott a mama, — megint megfeledkeztél magadról. Téged már sehova se lehet elvinni. Máskor Pesten hagyunk. — Ajvé, mamuci, ezt tettétek volna a legjobban, — nyegléskedett a nagyfiú. — De ti sajnáltátok ezt az élvezetet, amit én elmulasztottam. Meg a pénzt is, valljuk be. — Tibi! — csattant fel erélyesen a leány hangja, — nem szégyelled magad?! Idegenek előtt így beszélni a mamával?! Nem félsz az Istentől? — Nem, — folytatta sebtiben a fiú, akin meglátszott, hogy roppantúl mulattatja ez a mások félelme. — Én a nagypáholy másodtitkára vagyok, a jó Istennel közeli barátságba kerültem. Péter észrevétlenül el akart osonni. Nagyon, de nagyon sajnálta, hogy közéjük keveredett. De a leány észrevette, és nem engedte menekülni. — Mamuskám, — hívta föl rá az édesanyja figyelmét, — ez az úr figyelmeztette Tibit. Ha ő nincs, még nagyobb a botrány. — Ah, ez az úr? — nézte a mama, — hát ön is magyar? Két perc múlva már hármasban mentek tovább. Tibi a papával hátul maradt. A beszédfoszlányokból Péter
