Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-04-01 / 4. szám - Kritika - (szv.): Életkének életről
ÉLETKÉNEK ÉLETRŐL Erdőházi Hugó versei (Komárom). Erdőházi Hugó legtermékenyebb lírikusaink egyike s ami benne nagyon szimpatikus, szívével, szeretete melegével írja verseit. S mivel valami belső szeméremérzetnél fogva mértéktartó, ez a megmutatott szeretet nem harsog patétikus hangokkal, hanem valahol a szívbillentyűn játszik, finom és érzékeny húrokon. Negyedik, — legújabb,— verskötete egyetlen ciklus verseit tartalmazza: monólog, amelyben a költő nem önmagával, hanem azzal a Másodikkal beszél, akivel a költők lázas, szerelmes pillanataikban általában beszélgetni szoktak. Ez a beszéd oly finom s komoly, amilyet csak szeretet csiholhat ki költőből. Több, mint szerelem: a szeretet s együttérzés szólal ki a versekből. Életkének, a kiválasztottnak, azokat a fejezeteket meséli el a mindennapokból, amelyek a költőt és Életkét közvetlenül érdeklik, anélkül hogy indiszkréten személyes térre terelődnék a költemény. Ez az Ízléses mértéktartás az, ami költővé avatja a versek íróját. A versek egyetlen húron, a szeretet húrján zengenek, ezzel azonban megénekli az örömöt,, bánatot, a munkát, a csókot, a boldog jövendőt, a civilizációt s az alkonyt, a gyermeket s az őszt és néha összefoglalóan az egészet, mint egy becsomagolt kis filozófiát. A szeretet hangoztatása nemcsak üres forma Erdőházinál, hanem költészetének lényeges alappillére. Érdeklődése sokrétű, verselésének technikája^ a régi: szabadvers. Szeretnék már olvasni zártabb formájú, rímekkel s ritmussal gazdag költeményt is tőle, hadd mutassa meg, hogy a költészet kertjének minden virágát ápolni tudja. Képei egyszerűek, tiszták, egy-egy mondata azonban túlhatásosnak látszik. Belső hév, tiszta érzés teszi érdekessé ezt a kötetet, amely különben egyetlen, lázas rohanás, tavaszi színekkel. (szv.)
