Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - Szitnyai Zoltán: Csak játék volt

пак — én

azt is tudom, hogy egy János nevű férfit szeret. Kérem, rendelkezzék velem. Csak egy szavába kerül és én visszaparancsolom a frontról." Tinka meghatódva nyújtotta ki a kezét s a fejét rázta elkomolyodott arccal. — Nem fenség, köszönöm, de nem Én ismerem őt, ez lenne az egyetlen parancs, amelynek teljesítését bizonyosan megtagadná.

5.

A háborúnak vége lett. Tinka már huszonnyolcadik évéhez közeledett és egyre sötétebb ruhá kát viselt. A régi fiatalok közül alig néhányan kerültek vissza s az új fiatalok, akik eddig még nem látták Tinkát, csodálkozva vonogatták a vállukat. Ez lenne az a híres szépség? Igazán nem értik. Még csak nem is fiatal. Az emberek összenéztek: hogyan a baronesse nem szép és nem fiatal? Hát bizony öregszik, pedig be szép volt, nagyon szép, még egy-két éve is. S mintha csoda távolodott volna el a város fölött, Tinkáról kezdtek egyre kevesebbet beszélni.

Csak a ház, a ház, mint valami megbolygatott kaptár, zúgott, zsongott s nem telt el nap békétlenség nélkül Tinka miatt. Akkor kezdődött el Tinka átalakulásának minden eddiginél csodálatosabb és szomorú folyamata. Ez már több volt, mint az emberektől húzódó, dölyfös lélek zárkozott magánykeresése. Olyanná lett Tinka, mint a sebzett állat. Csak haragot tud táplálni és minden pillanatban támadásra kész.

Az anyának gyötrelem volt látnia, hogy szép arcán mint mélyül el sötét, komor, szinte kaján árkokká az a lélek-térkép, mely addig csupán tönségesen komollyá tette. Furcsa szokásokat vett föl. Fejébe vette, hogy a szobalány munká