Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - Szitnyai Zoltán: Csak játék volt

gatnia kellett. íme van gyermeke és még sincs. Ö szülte a világra és még sem az övé. Rossz sejtelmek kezdtek gyülekezni a szívében. Ki ez az ember? Hol ismerte meg Tinkát? Jaj, csak ne hozzon rosszat az életére. Ha nem lett volna Bokorné, aki előtt olykor kiönthette az aggodalmait, meg kellett volna őrülnie.

— Ugyan — vigasztalta az a bárónét, akinek tele lett a szeme könnyekkel — mért aggódsz annyit? Hiszen minden lépését ismered és Tinka különben is alig mozdul ki a házból. Talán valaki, akivel a Toby-rokonaitoknál ismerkedett meg s azóta titkon leveleznek egymással. Ártatlan dolog.

De magában Bokorné is azt mondta. — Érthetetlen, még az eddigieknél is érthetetlenebb. Miféle Jancsi? Hol szedte ezt a Jancsit?

Mert azt senki sem tudta, hogy amikor Tinka elhúzódott kedvenc búvóhelyére, a padlástető hajlata alatt, olyankor felvonult előtte régi lovagjainak hűséges kőrmenete. Timpanitti herceg érkezett elsőnek. Egykor daliás testét csonkán és mankókra függesztve, vonszolta magával. Szegény herceg többé nem fog sövényakadályokat ugratni át versenyparipákon. „Vigasztalódjék hercegem, — szólt hozzá Tinka — lássa, a gróf, aki annyi embert ölt meg párbajban, épp most hallom, nincs többé, szíven csapta egy ostoba golyó. Maga mégis él." És mások is jöttek, legtöbben kötéssel a homlokukon, karjukon. A kis báró szomorú, fekete kötést viselt ott, ahol azelőtt vidám, nyegle monokli villant a pajkos-mosolyu szem fölött. Tinkának valamennyihez volt néhány kedves, vigasztaló szava. Hisz ez az ő népe. Utoljára Xavér királyi herceg érkezett. Fáradtnak látszott s az államgondok fehéredő szállakat szőttek a hajába. De előzékeny volt most is mint minden igazi nagyúr. „Baronesse

—

mondta Tinká-