Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-01-01 / 1. szám - Szitnyai Zoltán: Csak játék volt

esetem, világéletemben sem voltam gyáva ember, megpróbálom, akármi is lesz belőle.

Fuvolázva nevetett s a teste ütemesen rázkódott a fotel mélyén.

Tinka nem felelt mindjárt. Előbb odagördítette ajka fölé lassú és vésztjósló gunymosolyát, egy darabig eljátszott a fotel karjának puha bojtjával, aztán gyorsan szembenézett az ügyvéddel. A szavak fulánkját úgy szúrta feléje, mint halálos tőrdöfést:

— Már hogy lenne maga (ne vegye rossznéven, de a nevét sem tudom) gyáva ember? Elképzelni sem tudok nagyobb bátorságot annál — s az ügyvéd kecsegeorrú lakkcipőjére mutatott — mint hogy ilyen adjusztirungban mer mutatkozni nyilvánosan, amikor minden valamire való férfi csukaszürke ruhát hord és bajonettet visel az oldalán.

Az özvegy báróné megint eltűnődhetett. Talán férfigyülölő ez a Tinka? Aztán ennek a feltevésnek is különös cáfolatára akadt hamarosan. Félbehagyott írást pillantott meg egy nap Tinka Íróasztalán. Először szórakozottan, kíváncsiság nélkül hajolt a papír fölé, de a megszólítás első szavai után már szorongó szívvel száguldott át a betűkön. „Szívem, egyetlen, édes Jancsim — irta Tinka az ismeretlen férfinek — félelem nélkül nézz szembe a sorssal. Én érted imádkozom, a tiéd, csak a tiéd vagyok. Számomra te vagy az egyetlen rettegés, a béke, a remény, az élet..

A belépő Tinka úgy csapott a báróné kezébe tartott levélre, mint a vércse:

— Anyám, ezt ne merd mégegyszer!

A báróné döbbenetében még csak védekezni sem tudott. Tulajdonképpen örvendezni szeretett volna, Tinkával együtt örvendezni, hogy mégis van valaki, aki előtt kinyílt a szíve. Beszélni róla, hogy milyen? Okos, szép, magas, barna? De hall