Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Zapf László: Erdőházi Hugó: Életkének életről

„Civilizáció ez, átkos

és tolvaj, ellopja az emberből az embert, mint jégeső, veri el számból az érett gyümölcsöt."

Ez a megállapítás így önmagában helyes és frappáns, csakhogy ő nem önmagáért mondja; csupán azért, mivel a civilizáció megzavarja szerelmét. Vagy a mai élet felszínességei és kicsinyességei is így jutnak el hozzá. (Válassz, stb.) Hasonlóképen a szerelmes ember esetlen szomjúságában állítja egymás mellé a természetet és az embert:

„Az ember elvesz a zúgó madárzajban, eltörpül a lombosodó fák között, elbódul a szédült kacagásban s kineveti őt a derűs arcú ég..."

A szerelmi verssorozat össze-vissza egyszer-kétszer kérdi, hogy mi a szerelem. Az valami magától értetődő, természetes összetalálkozása két embernek és bizonyos naivitás és miszticizmus kell ahhoz, hogy elég legyen kimondanom ezt a puszta és annyi sokféleképen forgatható szót, hogy szeretet és minden bajom, az emberek minden nehézségei megoldódnak:

„Testvér, keress magadnak Éleikét, hajával legyezd el kínzó gondolatait életednek, hangjával altasd el álmatlan szenvedését életednek, szenvedő testvér, keress magadnak te is Életkét ..."

És épen ebben rejlik az egész versfüzet bizonyos fokú visszássága. Két ember összetalálkozásáról énekel, melynek lényege szerinte is a magány. De a lendületét, a költőiségét ezeknek a verseknek nem ennek a viszonynak elmélyülése,