Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Surányi Miklós: November 3

relme is, a magyar Brunsvik Terézia grófnő, de az már a múlté.

Délután öt órakor léptünk be a mester lakásába-. Soha életemben nem láttam és nem látok olyan rendetlen szobát. A mester egyáltalán nem volt meghatva a magas látogatástól. Ócska házikabátjában fogadott bennünket és helyet mutatott a pamlagon, amely porlepte könyvekkel és kótákkal volt tele s rugói néhol kiálltak a viaszkosvászon huzatból. A székeken is könyv, papír vagy hangszer. A zongorán mindenféle lim-lom, hálósapka, kávéfőző masina, kitömött bagoly, rajzok, szobrocskák, könyv, kóta, hangszer . . . Egyetlen napig sem tudnék ilyen szobában élni! Rossz levegő volt, uborka- és kávészag s a beteg ember szaga. Nem így képzeltem a nagy Beethovent.

A király és kísérete mindentől el volt ragadtatva. Tetszett neki a művész félszegsége, goromba dörmögése és figyelmetlensége. Talán még a süketsége is tetszett neki. Érdekes, hogy amíg nála voltunk, egy fiatal festő, aki még csak nem is köszönt az uralkodónak és kíséretének, megszakítás nélkül dolgozott egy képen, amely a mestert ábrázolta. A király ettől is el volt ragadtatva. Ott volt még egy ember, muzsikusforma, aki, úgy lászik, a mester jóbarátja és famulusa. A király megszólította:

— Kicsoda

ön?

A muzsikus bemutatkozott.

— Zmeskáll

Miklós vagyok, földbirtokos Magyarországból.

— Honnan?

— Pozsonyvármegyéből.

— Mi

a foglalkozása?

— A

kancellárián vagyok tanácsos. És Beethoven Lajos barátja.

— Ez

szép öntől — mondta a király és a festő felől kérdezősködött.

— Simon

Nándornak hívják, — jelentette a kancelláriai hivatalnok és Beethoven barátja. — Festőművész és énekel, az opera tagja.

— Hova

való?