Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-03-01 / 3. szám - Surányi Miklós: November 3
— Pesti. — Ah, ez szép tőle, — fejezte ki elismerését az uralkodó. Artaria Ágost közben elmondta nekem, hogy ez az egyetlen festő, akinek Beethoven a saját otthonában, igazi emberi és művészi mivoltában modellt ül, persze a maga módja szerint, anélkül, hogy tudomást venne a jelenlétéről. De Simon már eddig is szakadatlanul a sarkában volt, mappájában már volt egy sor tanulmánya, amelyeket e munkájához használhatott, tehát beérte a kapott engedéllyel. Most már csaknem teljes a kép, csak a szempár pillantása hiányzik. Ránéztem Beethoven szemére. Ennek a szemnek játéka csodásán sajátszerű volt és egyik skáláját mutatta a pillantásnak a vad, dacos kifejezéstől a szelíd és szeretettel teljes tekintetig, ahogy kedélyének hangulata pillanatról pillanatra változott. Ezalatt a fiatal festő fesztelenül tett-vett a szobában, mintha otthon volna. — Furcsa egy vad legény — súgtam Zmeskáll úrnak — míg Beethoven vendégeivel Bécsről, zenéről, Münchenről és az emberek sok aljas jellemvonásáról beszélgetett és közben a kávét főzte, hatvan szemet számítva egy csészére. — Ezek ketten bíz jól egymásra találtak — felelte Zmeškali mosolyogva — Beethoven nagyon tetszik ez a fiatal magyar medvebocs, aki, mintha csak a saját műhelyében volna, ki s bejár a mester szobájába anélkül, hogy jónapot vagy alászolgáját mondana neki. Közben elkészült a kávé és Beethoven magához intette a fiatal festőt. — Na, most, ha akarja, megfigyelheti a szememet, — mondta neki harsány nevetéssel, mintha mi ott sem volnánk. A festő leült a mesterrel szemben. Mi álltunk és kávéscsészénket a tenyerünkön egyensúlyoztuk. — Maga is magyar? — kérdezte Beethoven. — Az. — Zmeškali barátom is magyar. Magának is szép bajusza van, Miklósnak is lehetne annyi esze, hogy bajuszt növeszszen.
