Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-03-01 / 3. szám - Kodolányi János: Majális

abált, majd, hogy nagyobb legyen szivarnak a nyomatéka, beletapsolt a tenyerébe.

Elősereglettek a részeg kamaszok s körbenálltak a karóratűzött kocsikeréknagyságú liekvároslepény körül. A lepény közepébe maga a plébános úr nyomott egy fényes ötkoronás ezüstöt. És az emberek elnémultak, csak az ivók gajdoltak távolabb, a zenekar letette kürtjeit és trombonjait, utolsót puffant a nagydob . . .

A kis fiú elszakadt apjától és dideregve ült egy ládán, amiben sört hoztak. A foga még mindig összeverődött és úgy érezte; most viaszlárvák között ül, kóc és szalmabábok között, akik részegen üvöltenek, táncolnak, muzsikálnak és kavarognak, úgy érezte, hogy beteg és a gyomra émelygett.

Látta, ahogy Etelka néni kék selyemruihájában, apró, kecses léptekkel odamegy a körtalkotó sihederek mögé és kedvesen vonogatja vállait. Hallotta, ahogy az ismerős úrasszonyok nevetgéltek a padokon. Azt is látta, hogy a fiatal szőke asszony feje fölött halványkék selyemlámpa himbálódzik, látta magasan a csillagokat is. S az asszony halkan, kedvesen, zavartan elkiáltotta:

— Egy . . . kettő . . . há—rom! — s belecsattantott kis fehér kezeibe.

Köröskörül rengett a homéri kacagás. A bor, sör és pálinka, a bő vacsora felfokozta az emberek jóságát és gyermekké tette őket. Szívből kacagtak a kamaszok zabálásán, lekváros pofáin s tépő fogaik csattogásán.

A kis fiún kínosan végigrángott a zabálók mozdulatai és maszatossága felett kitörő görcsös nevetés ... De ijedten pillantott fel a lampionokon túl derengő mélységesen kék égboltozatra, a magasság csendjében hidegen csillogó csillagokra és aznap nem nevetett a lepényevőkön.

KODOLÁNYI JÁNOS